Laki Péterrel, a Mágnás Miska egyik főszereplőjével beszélgettünk.
Csokonai Színház: A Mágnás Miskában Baracs Istvánt alakítod. Az eddigi pályafutásodat ismerve ez akár meglepő szereposztásnak is tűnhet.
Laki Péter: Nem játszottam még sosem ebben a darabban. Alapjáraton operettekben egy másik szerepkörben szoktam tevékenykedni, a táncos komikus szerepkörben, ami ebben a darabban Mágnás Miska. Most szerepkört váltottam, ezúttal mint bonviván első ízben fogom megmutatni magam, ami egy nagyon jó stúdium nekem. De közben azt a játékosságot és zsiványságot, amit egy táncos komikusnak kell hoznia, próbálom ízlésesen átcsempészni ebbe a másik szerepkörbe. Úgy gondolom, hogy van zsiványság Baracs figurájában is, hiszen ő találja ki az egész szerepcserét. Ezért a szerepkörök közti átjárás óvatosan és ízlésesen, de működhet.
Énekesként vagy inkább színészként állít kihívások elé a bonviván szerep?
Az operettekben a bonviván általában tenor hangfaj, így ez a szerepkör megköveteli, hogy az ember vokálisan is minőségileg szólaljon meg. Ezzel kapcsolatban sokat dolgoztam. De jelen is kell tudni lenni a színpadon ugyanolyan intenzitással, ahogy Miska, akire az egész történet épül.
Hogy látod, van a debreceni előadásnak valamilyen sajátossága, ami a többi színpadra állításhoz képest különlegessé teszi a debreceni Mágnás Miskát?
Az operett egy olyan képlékeny műfaj, amibe, a klasszikusabb műfajokkal szemben, sok innováció belefér. Egy operában a néző nem feltétlenül fogad szívesen egy 21. századi újítást. Ezzel szemben az operett nyíltabb terep a kísérletezésre, vettem már részt olyan operett-előadásban is, amiben rappeltünk. Konzervatívabban vagy innovatívabban vagy a kettő hibrid elegyével is hozzá lehet nyúlni. De szereplőként ezt nem kell megfejteni, hanem játszani kell tudni. A nézők ismerik a sztorikat, az ikonikus jeleneteket, mint például, amikor Baracs tanítja Miskát, hogyan változzon át, hogyan adja a grófot – ezeket a jeleneteket a néző előre várja. Nagyon örülök, hogy sok fiatal tevékenykedik ebben az előadásban. Nagy innovációnak tartom, hogy fiatalokkal adjuk elő. A műfaj továbbélésének és továbbadásának ugyanis ez a kulcsa. Sokan közülük most találkoznak első ízben operettel, vagy többnyire más műfajokban játszanak. Nagyon tehetségesek, jól áll nekik az operett, és nagyon bízom benne, hogy a későbbiekben is fognak ezzel foglalkozni és még fogunk együtt játszani. Ha abba gondolok bele, hogy hogyan vettem én tinédzserként egy-egy műfajt, amihez nehezebb volt közeledni, arra emlékszem, hogy könnyebb volt a befogadása, ha fiatalok közvetítették felém. Szükség van rá, hogy ez műfaj is átessen egy fiatalításon, a tapasztaltabb kollégák is vallják ezt. És ez nem azt jelenti, hogy le kell „selejtezni” az eddigi embereket, de szem előtt kell tartani, hogy egy bonvivánt, egy primadonnát, egy szubrettet vagy akár a táncos komikust is, nem lehet egy bizonyos életkor felett hitelesen alakítani. De ez a műfaj gondoskodik a tapasztalt generációról is, hiszen az operettekben ott van a grande dame vagy a buffo szerepköre, ami az idősebb, tapasztaltabb előadókat tudja megmozgatni.
Te már fiatalként is operettrajongó voltál?
Nálam családon belül volt színházi kötöttség a Szolnoki Szigligeti Színház révén, így nagyon sok operettet láttam gyerekként, amik már akkor nagyon tetszettek. Természetesen a lázadó korszakomban a zenék olyan széles spektrumát hallgattam (főleg punk rockot, instrumentális rockot), hogy az operett csak csekélyebb mértékben fért bele. Úgy 19 éves koromig hallani sem akartam róla, hogy ezzel foglalkozzak. Meg kellett szeretnem, meg kellet ismernem ezt a műfajt és ez igen könnyen ment, hiszen olyan muzsikákat írtak az operettszerzők, amik megállják a helyüket operák mellett is, zeneileg bármelyik klasszikussal felveszik a versenyt. Az operettet lehet szeretni vagy nem szeretni, de a sikerességét nem lehet elvitatni. Az operett műfaja 2013 óta hungarikum, és amíg a világ operaházai teltházzal játsszák a Csárdáskirálynőt vagy a Víg özvegyet, addig nekünk magyaroknak kutya kötelességünk büszkének lenni erre a műfajra, és kutya kötelességünk a legjobb tudásunk szerint művelni.
Fotók: Máthé András
