Oláh Zsuzsa Jászai-díjas színművésszel hatvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk
Az interjú a dehir.hu oldalán jelent meg.
A családfádon bármelyik irányba indul el az ember, színészbe botlik: édesapád is színész volt, te is színész vagy és a fiad is az lett. A színészi véna öröklődik?
Úgy látszik, igen. Engem senki nem kényszerített erre a pályára és a fiamat sem kényszerítettem, megfelelő adottságokkal kell születni hozzá – e tekintetben természetesen mindegy, hogy színész gyereke vagy, vagy sem.
Milyen adottságokra gondolsz? Te magadon mit tapasztaltál meg már gyerekként ezek közül?
Azok, akik erre a pályára jönnek, átlagon felül érzékenyek. Ösztönös ember vagyok, sok mindent nem tudok megmagyarázni abból, amit érzek, de azt tudom, hogy mindig is színész akartam lenni, ezt akartam, ez az akarat pedig egyre tudatosabbá vált bennem később.
Tehát a szereplési vágyad is elég korán megmutatkozott. Sosem féltél a színpadtól, a közönségtől?
Nem beszélnék szereplési vágyról, sosem volt bennem. A színpadra lépés számomra mindig is egyfajta önkifejezés volt és a játék önfeledt öröme. Utólag fogalmaztam meg magamnak, milyen sok mindenen segített át a színház.
Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy színész-gyerek létedre mégsem voltál „ruhatári gyerek”.
Én csak akkor jártam gyerekként színházba, amikor bemutató volt. Apámnak fontos volt, hogy, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, ne lépjek színpadra. Pedig lett volna rá lehetőség, hogy gyerekként kipróbáljam magam. Látta az ambíciómat, de nagyon féletett ettől a pályától.
Mi miatt féltett?
Féltett elsősorban, mint nőt. Nagyon kiszolgáltatott a pálya, nőként nagyon észnél kell lenni. Mindig azt mondta nekem, hogy tartsam a színvonalat és legyen tartásom ezen a pályán. Sokszor megnézett színpadon, látta, hogy jól boldogulok, de az aggódása végigkísért – csak később már nem annyira beszéltünk róla.
És édesanyád?
Testnevelő tanár volt, támogatott mindenkit a családban, ő volt a hátvéd, mindenféle szempontból. Családi tűzhelyet biztosított, hogy nyugodt körülményeket között éljünk. Neki sem volt meglepetés, hogy még egy művész lett a családban, tudták első perctől, hogy mit szeretnék.
A színművészetin milyen világ volt akkoriban? Az embernek kívülről az a benyomása, hogy, pályákat határozhat meg, kinek a keze alá kerül egy-egy diák.
Valóban nagyon sok függ ettől. Én sokáig azt hittem, hogy ehhez a pályához 70 százalék tehetség kell és 30 százalék szerencse, de az évek során fordult a véleményem, aminek nem nagyon örülök. Persze hogy kell a tehetség, de szerintem ott dől el a hallgató sorsa, hogy ki lesz az osztályfőnöke, az osztályfőnök melyik színháznál dolgozik, hol tudja a diák friss diplomájával elkezdeni a pályáját. Nekem Marton Endre volt az osztályfőnököm, a Nemzeti főrendezője volt, ő sajnos első évben meghalt és így nem volt, aki végigvigyen bennünket. Nem kaptunk utána új osztályfőnököt, hanem két tanársegéd vitt végig minket, és így nem volt egyszerű kérdés, hogy hová kerülünk. Én lekerültem Pécsre, 250 km-re Budapesttől és nem a Nemzetiben kezdtem, de nem bánom, megtanultam vidéken a szakmát.
Nagy különbség a szakmában Budapesthez képest vidéken kezdeni?
Pesten mindig több a lehetőség. Ott van a szinkron, ott készülnek a filmek. Ha elkerülsz Pestről és nincs időd feljönni (mert nagyon nehéz egyeztetni a színházak között), nem leszel közismert, nem tudsz mellékeresni. Ez feltétlenül hátrány, de olyan színházi munka folyt annak idején Pécsett, hogy nem bántam meg. Pécs nagyon sokat adott, 22 évesen végeztem és 10 éven keresztül állandóan színpadon voltam, minden műfajban kipróbáltam magam, fiatal gárdával dolgozhattam, nagyszerű rendezőkkel, pályakezdők voltunk, megváltottuk a világot.
Aztán mégis Egerbe vitt az utad…
Igazgatóváltás volt Pécsett és nekem is szükségem volt változásra. Gali László főiskolás korom óta hívott Debrecenbe, de apám fogalom volt itt a Csokonaiban és nem akartam az ő árnyékában kezdeni. Amikor Gali László Egerben lett igazgató, elfogadtam a hívását. Akkoriban ott egy fiatalokból álló, újonnan induló színház volt. Egy év múlva Lengyel György visszahívott Pécsre, és a magánéletem is úgy alakult, hogy visszatértem – ott született a fiam.
Aztán mégis visszatértél Debrecenbe.
Lengyel tanár úr hívott magával, és én igent mondtam.
Úgy érezted, hazatérsz Debrecenbe?
Sok ismerős fogadott itt, apám kollégái, akiket még gyerekként ismertem, és örültek, hogy itt vagyok. Még éltek a szüleim, és ez nagyon nagy segítséget jelentett nekem. Minden évadzárón vettem egy hatalmas csokor virágot és megköszöntem nekik az évadot.
Tudatosan alapítottál családot?
Semmiképp sem akartam feláldozni a magánéletemet a szakma oltárán. Sokáig irigylendő az a kötetlenség, amit a gyerek nélküli élet jelent. Aztán telnek az évek és nincs család, a szakma pedig nem mindig elégíti ki az embert. Életem legjobb lépése volt.
Fiad (Novkov Máté – a szerk.) pályaválasztása nem volt meglepetés neked?
Láttam, hogy a vére hajtja, és én úgy gondolom, hogy nem szabad senkit sem a vágyairól lebeszélni. Bár én is féltettem, fiúként is, de inkább a megélhetés és a kötöttség miatt, nemzetközi jogi pályán képzeltem el, annyira jó dumája volt mindig is és helyén volt az esze és a szíve. Mikor ezt a pályát választotta, elbeszélgettem vele, hogy mire számíthat, de lebeszélni semmiképp nem akartam.
Hogy látod, mennyire egy lapra teszi fel az életét, aki ezt a pályát választja?
Ez egy könyörtelen szerelem, de ki lehet belőle szállni, miért ne, ha azt érzi az ember, nem így képzelte vagy nem úgy sikerült, vagy csak rájön, mennyi mindenből maradt ki. Ezen a pályán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy más világ nem is létezik.
Többször is volt, hogy úgy érzeted, eleged van, abbahagyod, mást akarsz csinálni? Hogy mászol ki ezekből a helyzetekből?
Persze. A legnagyobb problémát az jelenti nekem az utóbbi időkben, hogy nagyon régóta vagyok egy helyben. Óhatatlanul is belekényelmesedik ebbe az ember. És mivel nincs annyi ismeretségi bázisom Budapesten, rengeteget kellene menni, kilincselni, ott lenni, küszöbön aludni, hogy szóba álljanak az emberrel, mert Budapesten telítve van a szakma. Anyagilag mindenképpen szükség lenne mellékkeresetre, szakmailag új kihívásokra, de úgy vagyok vele, hogy amíg jó szerepeket kapok (és hál’ istennek gondolnak rám és szép feladatokat kapok) addig maradok, és akkor most megmagyaráztam a lustaságomat.
Egy új szerep mindig inspirál?
Hogyne, egy színészt ez élteti, ha új feladatai vannak, ha számítanak rá, ha kihívásai vannak. Nekem minden szerep kihívás. És meg kell mondjam, minél régebb óta vagyok a pályán, annál jobban meg kell küzdenem a szerepeimmel. Nem szeretnék rutinból dolgozni és azokat a mélységeket, amiket „illik” elérni, egyre nehezebb előbányászni magamból. Felgyűlik az emberben egy csomó félelem, keserűség, rossz tapasztalat… ezeket a lélekre telepedett érzéseket minden egyes szereplésnél fel kell tépni, hogy egész mélyre le tudjak menni. Ez pokoli nehéz munka, de csak így van értelme.
Hogy emlékszel vissza egyik legutóbbi munkádra, a Mintapinty című monodrámára?
Rettenetesen szerettem, de nagy kihívás volt. Olyan élmény, amit azelőtt sosem tapasztaltam: egyedül kiállni és lekötni a nézőket. A nézők ott ülnek karnyújtásnyira, egyszerre idegesítő és végtelenül izgalmas. Együtt jönnek velem, néha uralom, vezetem őket, néha meg nem sikerül elkapnom azt az energiát, amivel lekötöm őket. Ez egy örök adok-kapok játék, és mindez a legközelebb történik az aurámhoz. Ilyenkor érzi a színész a legjobban, hogy kiszolgáltatott, amikor kitárt lélekkel egyedül van a színpadon, innen már csak a fizikai érintés hiányzik. De ez ilyen mazochista pálya, szenvedünk és élvezzük egyszerre.
Az éneklés, ami sokszor a szerepeid része, kikapcsol vagy munkaként éled meg?
Munka, de szeretem, a végeredményt szeretem. Énekkaros voltam, illetve jártam zeneiskolába. Amikor hangszert kellett választani, Rimóczi Éva néni (aki fogalom volt a városban), azt mondta, hogy csellózzak. Kis cingár gyerek voltam, anyám azt mondta erre, hogy „na, akkor jössz orosz tagozatra, de nem fogsz nekem cipekedni!” Na, így nem lettem csellóművész. Sajnálom, hogy nem tudok egy hangszeren se játszani, de ezt most nem tervezem bepótolni, épp reumatológiára járok a hüvelykujjammal!
Milyen számodra a társulati élet a Csokonaiban?
Az, hogy régóta vagyok itt, sokszor úgy érzem, nem tesz jót a társulati létemnek. Mindenki úgy van ezzel, ha a másik levegővételét is ismeri már… Néha unom magam, akkor morgok, túl jól ismerem már a reakciókat, úgy színpadon, mint az életben (és ez fordítva is igaz). Ilyenkor feszült vagyok, néha elviselhetetlen, szinte mesterségesen feszítem magam körül a húrt, de ez főleg akkor van, ha nem elégít ki a munka minősége, vagy épp nem dolgozom. De a fiatalok mindig vérpezsdítést jelentenek és nagyon szeretem őket, ők azok, akik inspirálják az embert, legalábbis engem, a nyitottságukkal, hogy még vannak kérdéseik, rá tudnak még csodálkozni dolgokra. Örülök, ha bizalmukba fogadnak és én is tanulhatok tőlük. Pontosan erre a nyitottságra van szükségem.
Sok barátod van?
Van néhány mély barátságom, két-három ember, annyi, amennyi kell. És vannak kollégáim, akiket nagyon szeretek. Fontosak nekem az emberi kapcsolatok, főleg azokkal, akik értékesek, akiknek jó a közelében lenni, de mindenáron nem barátkozom. Introvertált vagyok, jól esik elvonulni, szeretem az egyedüllét szabadságát, kell, hogy egy színész életében legyen egy olyan pont, ahová elvonulhat, pihenhet, ahol nem kell megfelelnie senkinek. De néha túlságosan is belesüppedek az egyedüllét biztonságába és ez veszélyes. Főleg a mai világban. Ez egy nagy munka magammal, hogy nyitott maradjak, főleg, hogy színész is vagyok. Nem szabad elveszíteni az érdeklődést az emberek iránt, hisz annyira mások és annyira egyformák vagyunk.
Hatvan éves lettél, mit jelent számodra ez a kerek évforduló?
Még csak most kezdődik a java! Egészség legyen, a többi jön magától. Ami menni akar, menjen, ami jönni akar, jöjjön!
