Rá mindig lehet számítani. Akkor is, ha kreatív ötleteket vár egy tervező egy készülő produkció kapcsán, akkor is, ha színházi bejárásokon a paróka-, szakállkészítés rejtelmeire kíváncsiak a gyerekek és felnőttek, és akkor is, ha egy kis nyugalomra van szükség. Ács Ibolya, a Csokonai Színház fodrásztárának vezetője nemrég megkapta a Magyar Teátrum Díjat, az egyik legnagyobb szakmai elismerést, amellyel a színházi háttérdolgozók munkáját ismerik el. 44 éve szerződött a színházhoz, és azóta csak a falak tudják, hány parókát, frizurát, sminket készített.
− Mindig is fodrász szerettél volna lenni? Mi vonzott ebben a szakmában?
− Igazából gyerekekkel szerettem volna foglalkozni világ életemben. A civil fodrászat − most legalábbis ezt mondom − soha nem vonzott. Az is a véletlen műve volt, hogy bekerültem abba a fodrászatba, ahol tanuló voltam. A közelünkben ugyanis volt egy üzlet, ahol tanulófelvételt hirdettek, és bekopogtattam, vagyis nem mondhatom, hogy komoly elhatározás eredménye az, hogy fodrász lettem. Másfél évet dolgoztam ott, így az első igazi munkahelyem a színház lett. Édesanyám vette észre az újsághirdetést, bejöttünk és itt ragadtam.
− Mi tartott itt? Tudtál valamit a színházról?
− Semmit az égegyadta világon. Rendszeresen jöttem a színházba, ráadásul abba az üzletbe járt az akkori közönségszervező, ahol tanuló voltam. Valami fogalmam kialakult az itteni életről, de hogy mit kell csinálni egy színházi fodrászatban, azt nem tudtam. Az ehhez szükséges tudást nem lehet megtanulni az iskolában, így én is az akkori főnökömtől és idősebb kollégáktól sajátítottam el mindent, nem beszélve arról, hogy itt belép egy plusz szakma, a gyártás, amit egy átlagos üzletben nem csinálnak a fodrászok: parókákat, bajuszt, szakállt, oldalszakállt, póthajat, kontyot, sminket, maszkot készítünk. Épp ezért sokkal érdekesebb, összetettebb, és állandó tanulást igényel. Régen könyveket, folyóiratokat böngésztünk, most az internetet. Ma sem dolgoznék civil üzletben, nincs az a pénz, mert nem szeretném.
− Milyen közeg, hangulat fogadott akkor a színházban?
− Nagyon jó volt az általános hangulat és kollegiális kapcsolat is. Ráadásul egy év után megismerkedtem a párommal, akivel azóta is együtt vagyunk. Szerettem a munkát, és nagyon közel álltak hozzám azok a darabok, operák, operettek, amikben rengeteg munka volt, sok szereplő. Kedvelem a nyüzsgést, nem bántam, ma sem bánom, ha sokat kell dolgozni, mert annak mindig van látszata, mutatós.
− Ma már nem általános a színházi fodrászatokban sem, hogy gyártással is foglalkoznak. Nincs is olyan kultusza a parókáknak a színpadon, másrészt egy szép, teszem azt rokokó paróka elkészítése aprólékos, időigényes munkának tűnik…
− Régen a legtöbb színházban megszokott volt, hogy gyártással is foglalkoznak. Most inkább megcsináltatják külső céggel, vagy megveszik a parókákat, műhajakat. Mi még elkészítjük, de valóban nem egyszerű procedúra. Méretet kell venni az illetőről, rámérni fafejre, montírszalagot varrni rá, aztán erre kerül a tüll, aminél nem mindegy, hogy merre állnak a lyukak, mert akkor nem egy irányba mennek a hajszálak. Ennek is megvan a technikája, és annak is, hogy a tüllt hogyan varrom meg. Ezt követi a kniffelés: pár szál hajat veszünk egy csomóba, kicsi tincseket és egy horgolótűhöz hasonló eszközzel fűzzük a hajat, hol sűrűbben, hol ritkábban. A virblinél, a választéknál nem szabad, hogy látszódjon a tüll, mert az nagyon csúnya, de ha nagyon sűrű egy paróka, lerí róla, hogy nem eredeti haj. A műhaj és az eredeti paróka között az a különbség, hogy a műhaj egy gumírozott alapra készül és minden fejre jó. Az eredeti hajból készült paróka, amit mi készítünk, csak azéra, akinek készült.
− Kipróbáltad a saját parókáidat?
− Nem. Soha. Póthajat igen, mert az akkori mesterasszonyom, aki felvett, csinált nekem egyet. A saját hajam is derékig ért, de ő készített nekem egy szintén derékig érő póthajat, amit sokat hordtam. A paróka nem vonzott.
− Általános vélekedés rólad a színházban, hogy minden tudásod, erőd, lelkesedésed benne van egy-egy produkcióban. Ez a habitusodból fakad, hisz mondtad az imént, hogy szereted a kihívásokat, vagy egyszerűen a színház teremt ilyen körülményeket, amire te nyitott lettél?
− Szerintem a kettő szerencsés találkozásáról van szó. Azt szoktam mondani, hogy kétféle ember létezik: színházi ember és színházban dolgozó. A kettő nem egy. Az utóbbi a fizetésért dolgozik, mert valamiből meg kell élni, a színházi ember viszont nem nézi hány óra van, nem kérdezi, mit kell csinálni, nem fontos, hogy valami nem feltétlenül az ő feladata, hanem csinálja, amit kell, ami jön. Nem a pénzért csinálja, hisz az kevés. Megfigyeltem, hogy az marad itt, aki igazán szereti a színházat. A többiek egy-két éven belül elmennek, de nemrég volt egy kolléganő, aki csupán két napot bírt ki.
− A színház Facebook-oldalán is népszerűek voltak A hallei kirurgushoz készített papírparókák. Szereted, ha szabad kezet kapsz, ha a kreativitásoddal is élhetsz egy-egy előadás kapcsán?
− Azt szeretem a legjobban. Hála Istennek nem az a jellemző, hogy a tervezők ukázokat adnak. Előfordul, hogy inkább csak valamiféle megközelítő rajzot hoznak, és elkezdődik az ötletelés, viszont ritkán fordul elő a papírparókák jelentette különleges feladat. Szinte az álmom valósult meg. Ha ezután semmi érdekes feladat nem jönne, már megérte. Az opera tervezője, Mészáros Zsófi úgy gondolta, hogy a szereplőknek Évával, a színház kalaposával (Szilágyiné Antal Éva − a szerk.) csináltat fejdíszt papírból, az énekkarnak pedig rokokó parókát tervezett. Sajnos közbejött Évi betegsége, így kisebb pánik tört ki, milyen megoldást találjunk ki. Egész éjszaka törtem a fejem, reggel 7-kor már bent voltam, hogy kipróbáljak egy technikát. A technika működött is, de csak pár nap után derült ki, hogy ezzel a módszerrel paróka is készíthető. Másfél hét volt a főpróbáig, tehát az idő is iszonyatosan szorított minket, mert 36 darab paróka elkészítése várt ránk. A papírt szinte a szemétből szedtük elő: a jelmezek ruhaanyagai voltak belecsomagolva, illetve az anyagrétegek közé volt téve, s szinte kupacban volt a földön a varrodában. Teri, a női szabótár vezetője (Kapusi Istvánné − a szerk.) megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk rájuk, aztán az ominózus éjszaka eszembe jutott, hogy azokból fogjuk megcsinálni. Tortapapír lett a csipkés részük, papírvirágokkal, gyöngyökkel díszítettük őket. Kicsit korábbról is emlékszem egy szép munkára, amikor egymásnak adták a fodrásztár kilincsét a színházi dolgozók. Vidnyánszky Attila vezetése alatt Zakariás Zalán rendezte a János vitézt. Ott rokokó paróka volt az alap, amit színes, lila, kék, piros, fekete póthajakkal, tollakkal, virágokkal díszítettük, és érdekes volt, hogy nem a hagyományos rokokó fazonra kellett fésülni, hanem szabad kezet kaptunk. Nagy sikerük volt. Jöttek az irodákból is, hogy lefotózzák őket.
− Ha hétkor kezdődik egy előadás, te mikor érkezel be a színházba?
− Minimum két órával hamarabb, de előfordul, hogy haza sem megyek. Tegnap bejöttem reggel 8-kor és este 9-kor mentem haza.
− Tolerálja ezt egy család?
− Dolgozunk reggel is, este is, ünnepeken és hétvégén is. Nemcsak néha, hanem rendszeresen. A magánéletemet ez nem viseli meg, hisz a párom, Dombrádi Csaba is negyven évig itt, a színházban dolgozott. Azok közé a műszaki vezetők közé tartozott, akik bejöttek reggel 8 órakor és hazamentek este 10-kor, 11-kor. Ő tudja, hogy mivel jár a munkám, de mivel van egy gyerekünk, van, amikor megjegyzik, hogy egy fotót kitehetnék magamról. Csaba már nyugdíjas, több ideje van segíteni. Nélküle nem tudnám ezt csinálni, mindenben segít és támogat, otthon is és a munkámban is.
− A fodrászműhely mintha külön világ lenne a színházon belül, de igazából a civil fodrászat is olyan olykor, mintha a nők kikapcsolódni is járnának oda, kibeszélni ügyes-bajos dolgaikat. Van különleges, bizalmi kapcsolat színész és fodrász között?
− Persze. Ez esetben valóban hasonlít a civil fodrászathoz a színházi, hisz elmesélik a bánatukat és az örömüket. Mindent meghallgatunk, de semmit nem adunk tovább.
− Van olyan színész, aki ragaszkodik egy fodrászhoz?
− Van. Előfordul velem is, hogy egy este két előadást is kell csinálnom, sőt, van olyan művésznő, például Varga Klári, aki a Víg Kamarából képes átjönni, hogy itt a színházban csináljam meg a haját. Zuhogó esőben is vállalkozik erre.
− Mi lehet az oka az ilyen kötődéseknek?
− A bizalom. Nem arról van szó, hogy a kolléganőim ne tudnák megcsinálni a frizuráját, hanem ahogy te nem mész be találomra egy fodrászüzletbe, ő ugyanígy ragaszkodik hozzám. Ez nem barátság, de tudom, mit szeret, mit nem, tudom, mikor lehet beszélgetni vele és mikor nem. Főpróba időszakban, ha nagy szerepe van, szinte nem is szólunk egymáshoz, lehet, hogy épp a szövegét mormolja, vagy szövegkönyvet olvas. Olyan is volt, hogy már tervelfogadáson éreztem, mit szeretne egy színésznő, és úgy kértem, hogy az a verzió lehessen. Rövid haja volt, de tudtam, hogy derékig érőt szeretett volna. Csak hogy tudjak kedvezni neki. Egy jól sikerült haj vagy maszk elősegíti a művészek munkáját. Csikos Sanyi mondta a Két bögre kincsben, amelyben nagyon csúnya figurát kellett varázsolni belőle, hogy a munkánk mennyire segítette a szerep megformálásában. Persze nem a tervező ellen próbálunk kedvezni egy művésznek, de létezik az a kompromisszum, amelyben mindenki jól jár.
− Hálásak ilyenkor a színészek?
− Általában igen. Azért is fontos ez a kompromisszum, mert ha ráerőltetünk valamit a művészre, a tervező elmegy a bemutató után, mi maradunk, és ha minden este viselnie kell valamit, amit nem szeret, az senkinek sem jó.
− A színházi bejárásokon, ha felnőttek, ha gyerekek érkeznek a színházba, hangsúlyozod, s talán a színház legfontosabb jellemzőjeként említed, hogy itt csapatmunka zajlik.
− Ez persze a civil életben is igaz, de a színházban sokkal jobban érvényesül. Közhely, de olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Többet vagyunk bent, mint otthon, és például egy gyorsváltozáson, amikor előadás közben kell egy póthajat vagy parókát cserélni, vagy egy sminket elkészíteni, és ezzel egy időben nemcsak én dolgozok, hanem az öltöztető is, esetleg feltesz egy mikroportot a színészre a hangosító is, nem akadályozhatjuk egymást. A gyorsváltozásnál időre kell elkészülni, nem lehet egy percet sem késni, mert borul minden az előadásban.
− Vannak megszokott párosok, csoportok?
− Vannak, de ez nem jelenti azt, hogy minden előadásban együtt dolgozunk. Van olyan öltöztető, aki jól ismer. Tudja, hogyan dolgozok: kapkodok-e vagy sem, mit engedek, mit nem, és ez fordítva is így van.
− Van egyáltalán olyan, amikor a hektikusságát, a nyűgösségét érzed a színházi hangulatnak, a művészeknek?
− Van. Ez mindig van, főleg főpróbahéten. Mindenki idegesebb, izgatottabb.
− Jól kezeled ezeket a helyzeteket? Hat rád?
− Hat rám, de én úgy gondolom, hogy a világ legnyugodtabb embere vagyok. Ahogy öregszem kevésbé érint meg lelkileg egy-egy nehezebb helyzet, de régen volt, hogy elfordultam és kisírtam magam. Mára megkeményedtem egy kicsit. Magamra veszem néha azt is, amiről nem tehetek, nehezebben alszom, fáj a gyomrom, de megpróbálom nem kimutatni.
− Maximalista vagy?
− Igen, úgy gondolom, vagy legalábbis törekszem rá. Jó alapot adott a mesterem, Nagy Ibolya, még ha eleinte nehéznek tűnt is a színházi munka, az önfejlesztés útjait is meg kellett találnom. Hosszú évek alatt tanultam meg, amit ma tudok, de mindig nagyon akartam.
− Volt kísértés az életedben, hogy ezt a szakmai tudást több pénzért kamatoztasd?
− Volt, több helyre hívtak. Egyszer majdnem elcsábultunk, amikor Gali Laci Csabával együtt hívott. Csaba kicsinek találta azt a színházat, azt mondta, nem adna neki kihívásokat, nem tudna fejlődni. Máshová nem akartunk menni, ragaszkodunk a családunkhoz is.
− Van valaki, akinek átadhatod a tudásod?
− Remélem, hogy igen. Nincs jelenleg olyan fodrász, aki hosszú ideje itt lenne a színházban, de van köztük olyan, aki érdeklődő, és tudja is csinálni. Ennek nagyon örülök, mert jó lenne úgy itt hagyni a színházat, hogy legalább négy-öt stabil munkaerő legyen. De azért ameddig bírom, és nem küldenek el, maradok.
Az interjút készítette: Vajland Judit
