Alkotói laboratórium Debrecenben – interjú Anca Braduval

(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 03. 12. Gyürky Katalin

Debrecen, színház. A román rendezőnővel az Orlando című darab premierje kapcsán beszélgettünk.

56e3c5462c099_orig

Virginia Woolf regénye, az Orlando telített pillanatok sokasága, az élet és a személyiség összetettségének érzékletes megragadása. Amikor hozzányúltál a regény szövegéhez, vagyis amikor a regényt monodrámává adaptáltad, ezekből a pillanatokból és ebből az összetettségből hogyan, mi alapján válogattál?
Nagyon köszönöm ezt a kérdést, mert a regény és az adaptáció lényegét ragadja meg. Egy ilyen regény adaptálása pontosan abból indul ki, és a nehézségét is az okozza, hogy épp a legfeszültebb, legjelentősebb részeit emeld át egy színházi nyelvbe. Ez volt az első lépés, az első dolog, ami inspirált ebben a munkában. Az adaptációm lépésről lépésre követni kívánja a regény részeit, jelentős mozzanatait: megtartottam a regény mind a hét fejezetét, s minden olyan pillanatát, amely a szereplő belső megnyilatkozásait, a sorsa fontos pillanatait tükrözi. A regény szellemiségét, struktúráját követtem.

-Tehát, ha jól sejtem, ahogyan a regényben, úgy az előadásban sem a linearitás, a kronológia a lényeg…
-Próbáltam az első, számomra meghatározó olvasathoz visszatérni az adaptációkor. Próbáltam megtartani azokat a meglepetéseket, amelyek engem a regény olvasása során értek. S valóban: az évszázadok kronológiája érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább Orlando spirituális ugrásaira figyeltem, a biológiai és spirituális idő közötti paradoxonra, amit Orlando megél.

-A darab képi síkja – Mihai Păcurar munkája – esetleg olyan szöveghelyeket jelenít meg nonverbális eszközökkel, amelyeket szóban, mozdulatokkal, az Orlandót játszó színésznő, Sárközi-Nagy Ilona érzelemvilágával nem lehet visszaadni, vagy inkább ezek erősítését szolgálja?
-Az előadásban négyféle művészi nyelvet használunk. Egy színházi, egy koreográfiai, egy zenei és egy videóinstallációs nyelvet. Mindez együtt teszi ki azt a spirituális utazást, amelyen Orlando végigmegy. Az is az elképzeléseim között szerepelt, hogy több kifejezési szabadságot adjak ennek a négy területnek, azaz szerettem volna, ha az előadásnak vannak olyan független részei, amelyek kizárólag a látványra, a zenére vagy a koreográfiára alapozódnak. De végül is olyan előadás született, amely a szónak szenteli magát, a szót pedig mégiscsak a színész testesíti meg, ezért úgy gondolom, hogy mind a négy nyelv együtt, együttesen a színészi teljesítményt segíti elsősorban.

-Mesélnél a próbafolyamat fázisairól?
-Az előadás létrejöttének legalább három fázisát különíteném el. Az első fázis, főként azért, mert én nem beszélek magyarul, Adorján Beátával, a dramaturg kollégámmal folyt, akivel kiválasztottuk azokat a szövegrészeket, amelyeket feltétlenül szerettem volna az adaptációba. Aztán külön dolgoztunk, mindketten húztunk a szövegből, és itt el kell mondanom, hogy az adaptálás mellett a fordítás is nagy teljesítmény, melyen időközben Beáta dolgozott. Én megszerkesztettem a jelenetsort, követve a regény fő vonalát, valamint figyelembe véve azt, hogyan lehet ezt a történetet színházi eszközökkel elmesélni. Így született a forgatókönyv. A második szakaszban a szövegkönyvön már a színésznővel kezdtünk el dolgozni, a szöveg jelentésrétegein, ritmusán, az időzítéseken munkálkodtunk. Ez nagyon érdekes olvasópróba-fázis volt, mert itt az értelmezés mellett a színházi eszközökre is rátaláltunk. Ezután mindenki félrevonult, a saját kis „laboratóriumában” dolgozott. Majd a harmadik részben elkezdtük a színpadi próbákat: ennek különböző időszakai voltak, volt, hogy csak a koreográfiával dolgoztunk, volt, hogy csak a szöveggel, volt, hogy csak a tartalommal. Idő közben folyamatosan épült, alakult, sőt átalakult az előadás a csapat fejében, mert mi rendkívül érdekes csapat vagyunk: három férfi és három nő dolgoztunk együtt, s és ez a szimmetria lehet, hogy elárul valamit az Orlando nevű szereplőhöz fűződő viszonyunkról, amelyik hat hétig bennünk élt.

-A regény érzelmi intenzitása rendkívül erős. Hogyan lehet ezt az érzelmi intenzitást egyetlen szereplőben, egyetlen személyben összpontosítani, s színpadra állítani? Mennyiben találtál ebben partnerre Sárközi-Nagy Ilonában?
Nagyon örülök annak, hogy Ilonával találkozhattam. Ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk. Ilonában egy végtelenül intelligens, nagyon figyelmes, s legkevésbé hiú színésznővel találkozhattam, aki nem magát helyezi előtérbe, hanem a szöveg szolgálatába állítja magát, az a fontos számára, hogy a szöveg mit akar nekünk elmondani. Ő az a típusú színész, aki a munka során először „kiüríti magát”, majd ezt a kiürített énjét öltözteti fel különböző színekkel, s végül sikerül neki ez a csodálatos metamorfózis. Nagyon hiszek Ilonában, s úgy gondolom, hogy nagyon illik hozzá ez a szerep, ez az előadás.

 

A cikk folytatását itt olvashatja.