(Forrás: http://www.dehir.hu/) Szénási Miklós 2019. 05. 20.
Debrecen – Ez az Unferlédi világa: s bármilyen meglepő, egy ilyen történetben is lehet szépség. Kritika.
Volt egy narancssárga borítós könyv, amit annak idején kézről kézre adtunk a haveri körben. Zalán Tibor neve simult a borítójára, merész, vad versek sorakoztak benne, maga volt a lázadás. Egyik-másik lap elég gyűrött volt, merthogy szívesen idézgettünk belőle sorokat. Ahogy az Álom a 403-as demokráciából című, szintén Zalán verseskötetből is. Ha most a polcom elé lépek, egyiket sem találom. Talán beragadt valakinél, s hogy eltelt pár év, nem találtak vissza hozzám e könyvek.
Zalán Tibor mondatai viszont igen. Velük találkozhattam, merthogy ő az idei évad egyik utolsó bemutatójának szerzője. Az Unferlédi sajátos világba löki a stúdiószínház nézőit.
Az első mondatok után azonnal úgy érezzük, abba a durva és félelmetesen nyers, mégis gyönyörűen kivitelezett labirintusba kerültünk, ahova a Szétbombázva meg a Tesztoszteron is vitt.
Csak éppen mindegyik más színekkel festett folyosókon.
Három prosti ácsorog a színen, pasira várnak, dugásról, drogról dumálnak. Az egyik iszonyatosan szétcsúszott, beszélni is alig bír, csak tántorog, artikulátlanul fröcsög. Jön két férfi, az egyik szóváltásba keveredik ezzel a billegő, társai szerint legfeljebb huszonhat éves, de szinte „nyanyának” látszó nővel, és megüti.
Erős indítás? Az. Ám ekkor jön a csavar: a mesélés iránya megfordul és minden jelenet egyre távolabb visz ettől az egyszerre tragikus, szánalmas és fájdalmas végkifejlettől.
Visszafelé haladunk az időben, a végtől a kezdet felé. Nemcsak a mesélés iránya fordított, hanem a jelenetekből kibontakozó történet is. Ennek az eredetije valahonnan az ókorból, Ovidiustól lehet ismerős, majd később Shaw is átgyúrta a saját teremtményébe beleszerető Pygmalion sztoriját, de a My Fair Lady című filmből is emlékezhetünk rá. Ám ezekben az volt a lényeg, hogy fel kellett építeni valakit: itt azonban, ebben az alvilági játékban éppen ellenkezőleg – itt tönkre kell tenni egy nőt.
S hogy miért? Miért is ne! Csak. Fogadásból. Másfél kiló hóért, azaz jó adag drogért, amit a Professzor meg az Ezredes tett fel.
A téma kíméletlensége vagy az olykor végtelenül nyers szóhasználat ellenére is ez egy egészen felkavaró költői játék. Erős karakterek sorakoznak elénk, s vezetnek be abba a történetbe, ahol láthatjuk az alvilági alakok életének piperkőc és csilivili felszínét, ami alól azonban penetráns bűz árad, s kiviláglik, mennyire mocskos és embertelen figurák ezek, akiknek semmi sem számít.
Nem fáradunk el, mire az előadás végére érünk, vagyis a sztori elejére, ahol a későbbi szétcsúszott lotyó, Jennifer még nem Jennifer, hanem Lilla, a francia nyelvtanárnő, ekkor még egy sugárzó, egyszerű vidéki szépség, de itt már nem hiányzik a mindent szétrobbantó végkifejlet.
Ám katarzis van. Ott pulzál bennünk a feszültség a jelenetről jelenetre felbukkanó kérdéssel: lehetett volna másképpen is?
Tényleg csak így történhetett? Tudjuk, hogy igen. Tudjuk, ki nyeri meg a fogadást, ki lesz az igazi vesztes, ki tűnik el a süllyesztőben. Mégis ott villog bennünk a remény, hátha nem így lesz. Hátha lehetne másképpen. De nem. Ami meg van írva, az meg van.
Ez pedig egy nagyon jól megírt alapanyagra, szép mondatokra épített előadás volt, a téma, a „hótreál”-attitűd ellenére is; rafináltan és diszkréten bekúszó lírai idézetfoszlányokkal, utalásokkal, folyamatosan ellenpontozva a durvaságot.
Pontos, kíméletlen és a maga módján szórakoztató – köszönhetően Árkosi Árpád értő, provokatív, mégis nézőbarát rendezésének.
Wessely Zsófia jó lehetőséget kapott ebben a darabban, mivel megmutathatta egy lecsúszó, széteső személyiség sokféle stációját. Honti szerepében Herczeg Tamás hasonlóan tenyérbemászó figurát hozott, mint a Biedermann úr és a gyújtogatókban, Bakota Árpád pedig az ukrán maffiózó alakjába lehelt életet egyszerre árnyaltan, mégis természetes gesztusokkal. (Rá mindig lehet számítani, mindegy, hogy Tracy Letts, Shakespeare, Feydeau vagy Zalán a szerző.)
A történet jellegéből adódóan akadtak sematikus figurák is: ilyen volt Lilla alkoholista apja, a vidéki bunkó (Kránitz Richárd) és Honti (gengszter)mamája (Kubik Anna) is. Akár Honti mindenesét, az Andy nevű csajszit is ideírhatnánk, ám ezt a típust Hajdu Imelda olyan lazán és maníroktól mentesen tolta elénk, hogy szétfeszítette a sablonokat.
