(Forrás: http://dehir.hu/) 2018. 11. 13.
Debrecen – Ráckevei Anna az idei évadban vállalt szerepeiről, többek között az Augusztus Oklahomában című fekete komédia főszerepéről mesélt. Interjú.
Ráckevei Anna Jászai-díjas, Érdemes művész, a Csokonai Színház történetének első női direktora 2013-tól irányította a teátrum munkáját, idén adta át igazgatói székét kollégájának, Gemza Péternek. A színésznő többek között arról is beszélt, hogyan emlékezik vissza az elmúlt öt évre, milyen egy szélsőségesen szétesett figurát színpadra állítani, s arról is, hogy miért fontos a színészek számára, hogy szerethetők legyenek bármilyen karakterben.
Dehir.hu: Ez az első évad, hogy az igazgatói posztról lemondva újra a színészetnek szenteli minden energiáját. Hogy érzi, jó döntés volt?
Ráckevei Anna: Nagyon nagy felelősség egy akkora intézményt vezetni, mint a Csokonai Színház. Örülök és büszke vagyok rá, hogy az az öt év, amiben Gemza Péterrel közös munkával vezettük a színházat, ennyire gyümölcsöző volt, hogy annyi tervet valóra tudtunk váltani. Sok tapasztalatot szereztem ebben a pozícióban saját magamról és a színház működésével kapcsolatban is, amit egészen más szemszögből ismerhettem meg, mint addig. Ennyi idő után mégis jó újra csak a szakmámra koncentrálni.
Dehir.hu: A színészetből ki lehet esni?
Ráckevei Anna: Ó, hogyne! Ugyanúgy, mint egy sportoló, vagy egy zenész: ha nem gyakorolsz, nem edzed a tested és a lelked nap mint nap, a készségeid eltompulnak, elsorvad benned az a gyakorlat és tudás, ami ahhoz kell, hogy magas színvonalon végezd ezt a munkát.
Dehir.hu: Az idei évad viszont, ha mondhatjuk így, eléggé kondícióban tartja.
Ráckevei Anna: Sok munkám van, igen. Játszottam a Júlia – párbeszéd a szerelemről című monodrámát, felújítottuk a Macskajátékot, amivel, nagy örömömre, a brassói fesztiválon a legjobb rendezés díját nyertük el, elkezdődött a Lear király próbája, és bemutattuk az Augusztus Oklahomában című fekete komédiát is.
Dehir.hu: Úgy tudjuk, amikor megkapta Violet szerepét ebben a darabban, aki egy gyógyszerfüggő, végletekig labilis karakter, azt kérdezte, hogy „Ugye, azért szerethető leszek?”.
Ráckevei Anna: Ezt csak viccből kérdeztem. Sok anekdota van színész-nagyjainkról, mennyire fontos volt nekik, hogy szerethetők legyenek a színpadon bármilyen karakterben.
Dehir.hu: Violetben talált bármi szerethetőt?
Ráckevei Anna: Violet inkább sajnálatra méltó, semmint szerethető. Mint ahogy szinte mindegyik figura. Olyan sűrítménye ez a darab az emberi szenvedésnek és azoknak az egymásnak okozott sérüléseknek, amiket egy család mint közösség művelhet a tagjaival, hogy szinte alig hihető. Mindig kiderül egy újabb, romboló titok, még egy újabb őrület, az elviselhetőség határáig, már-már azon is túl.
Dehir.hu: Hogyan sikerül ebben a fokozásban megőrizni Violet valóságszerű, valóságosnak hihető jellemét?
Ráckevei Anna: A rendezővel közös feladatunk, hogy jól adagolva rajzoljuk fel, jelenítsük meg ezeket a különleges lelkiállapotokat és indulatokat. Valóban nagyon izgalmas ez a darab abból a szempontból, hogy realista színjátéknak hinné az ember, de éppen a sűrítettsége miatt túlbillen a realitás határán. Igazi szakmai kihívás rátalálni arra a mezsgyére, amiben biztonsággal lehet lavírozni a valóság és a szándékosan túlzó művészi ábrázolásmód között.
Dehir.hu: Volt korábban hasonló szerepe, amire építkezni tudott Violet megformálásában?
Ráckevei Anna: Ennyire szélsőségesen szétesett karaktert nem játszottam még soha. De megkaptam minden segítséget Keszég Lászlótól, a darab rendezőjétől, aki nagyon inspiráló módon és nagyon biztos elképzelések mentén vezetett minket.
Dehir.hu: A figura múltja, előtörténete mennyire ismerhető? Violettel már rögtön a darab elején egy végállapotban lévő, beteg nőként találkozhatunk.
Ráckevei Anna: Nagyon pontosan elbeszéli a darab, hogyan jutott ez a család, ez a házaspár és maga Violet idáig, milyen körülmények közül jöttek, mi az a teher, amit cipelnek, és amitől összeroppant az életük. Violet és férje az első olyan generáció a családjuk történetében, akik leérettségiztek. Nagyon erősen motiváltak voltak, hogy kitörjenek abból a környezetből, amit szüleik életének perspektíva nélkülisége jelentett a számukra. Első generációs értelmiségiek, akik igyekeztek a gyerekeiknek mindent megadni – a gyerekeik azonban mindezzel az előnnyel mégsem tudtak jól élni. Anyagi biztonságot tudtak adni a gyerekeiknek, de a motiváltságukat nem tudták tovább adni.
Az interjút készítette: Kulin Borbála
