(Forrás: http://szinhaz.net/) 2016. 05. 20. Zsigmond Andrea
Monológ a Deszka fesztiválról
De alig van idő igazi beszélgetésre.
Áll a vonat folyosóján egy cigány kisfiú, néz ki az ablakon. (Mit látunk meg előbb? Azt, hogy kisfiú? Vagy azt, hogy cigány?)
A családja manelét hallgat. Behúzódnak egy vonatfülkébe, de kiszűrődik a zene.
A szomszéd fülkében utazom. Debrecenből tartok haza, húsvétolni. Tizenkét órányi az út Csíkszeredáig, azt terveztem, írom azalatt a Deszkáról a beszámolót.
Ha hagynák. Fenébe a jókedvükkel. Hogy képzelik? Övék az egész vagon?
Én hogy képzelem. Az enyém?!…
*
Március utolsó előtti hete, zajlik a Deszka. (A „X. Deszka fesztivál a kortárs magyar drámáért”.) Délelőtt báb-, délután és este ifjúsági vagy felnőtt előadás. Egy hét alatt huszonhét produkció. Délben hosszas szakmai beszélgetések. Beletemetkezünk a színházba. Alig szivárog be „koporsónkba” a hír: Brüsszelben robbantottak.
*
Lehet ilyen korban még színházat csinálni? Kell-e még a színház? Milyen kell?
Talán csak azt lehet mondani, „nekem” milyen kell. (Neked, neki.) Nekem olyan, amelyik tudomást vesz a – valamilyen, de – valóságról. A valóságainkról.
*
Az én valóságom olyan, mint a tied. Én is szorongok attól, amitől te szorongsz. Ha valami Magyarországról érkezik: ez most balról jött? Jobbról jött? Jobb egyenes ez? Bal horog? (Olvastam Rejtőt.)
Felkérnek például, hogy jöjjek el a Deszkára, szóljak hozzá a szakmai beszélgetésekhez. Örülök.
(Mint „házi bölcs” legyek ott. Nofene. Tudom, hogy ezt a Deszkán évek óta így mondják, próbálom megtorpedózni a szóhasználatot, nem jutok sokra. Mondjátok, légyszi, ti is a nyitottnak tűnő szervezőknek, hogy ez alá-fölé rendeltséget sugall. Az meg minek.)
De a nagyobb baj: szabad ezt elvállalni? Mit szabad ezekben a vérzivataros időkben bevállalni?
A gordiuszi csomót az vágja el, hogy kiszimatolom, ki lesz még „házi bölcs”: Nánay István kritikus, Térey János író, Árkosi Árpád rendező, Láposi Terka bábos szakember. Öten mondunk véleményt az előadásokról – plusz aki még. Nánay és Térey szárnya alá húzódom be, virtuálisan: ha ők igent mondtak, csak mondhatok én is. Csak nem sorolnak be ez alapján ide vagy oda.
*
Az én valóságom mégsem olyan, mint a tied. Az én valóságom milyen? Egyetlen estén van átfedés két előadás között, a kassai Rükverc megy és a Fortétól A te országod, választani kell. Egyértelmű, hogy a kassait nézem. Hiába csábít Horváth Csaba (is). Ne szervezzünk rá – kényszer volt, persze – pesti nagymenőket egy határon túli előadásra. Az üres terem nekik másként üres.
*
A valóságom mégsem olyan, mint egy kassaié. Kerékgyártó István szövege egy hajléktalan életét mutatja be, a méltatlan haláltól a reményt adó születésig. A rendező és a dramaturg – Czajlik József, Forgács Miki – vetített és hangzó epizódokkal tarkítják az előadást: ezek évtizedeken át követik a szereplő „környezetét”, ezúttal a szlovákiai eseményeket. Örülök, hogy magukra szabják a szöveget, ezt a kassaiak máskor is csinálják. Tartsanak, persze, tükröt maguknak. De én nem látszom abban a tükörben. Nem tudom szavaik jelentését, nem ismerem ízeiket.
Nem is nekem készült az előadás.
Bár most fesztiválon látjuk. Mit értünk meg belőle? Mennyire fogadjuk el, ami nem a miénk?
*
A kérdés a szakmai beszélgetéseken is felmerült.
Alig van egyéb beszélgetős program: ilyen volt a visszaemlékezés Ruszt József debreceni éveire – személyes, amilyennek egy fesztiváleseménynek lennie kell.
A szakmaik tehát fontos találkozási pontok. Itt derül ki: Térey, bár író, tökéletesen ért a színházhoz. Árkosi humorát is jobban értem, mint tavaly. Nánayval már vitatkozni is tudunk.
De alig van idő igazi beszélgetésre. Ha mind az öten „hivatalból” elmondjuk a véleményünk az előző nap három vagy négy előadásáról (plusz moderátor is van: több éve Mispál Attila), nem marad idő arra, hogy az alkotók és a nézők is megszólaljanak, neadjisten közös nevezőre jussunk. Én beszélek, te hallgatsz – punktum.
Tehetetlenségemben megbolygatom az ülésrendet, és tologatni kezdem a székeket: közelebb egymáshoz. Körbe és közelebb.
Meg kéne szüntetni a kitüntetett pozíciót. Jövőre üljünk körbe – hívjon meg a Csokonai sok szakmabelit, traktálja őket útiköltséggel, színházjeggyel, napidíjjal, szállással: cserébe akinek mondanivalója támad, mondja el, mit lát. Próbáljuk fel egymás szemüvegét. (Az én szemüvegem, íme: ez a monológ.)
*
Rendezőket és igazgatókat azért hívjanak, mert a magyar dráma börzéjén vagyunk. (Drámaírót vegyenek!) Kritikusokat azért, mert rájuk mindig szükség van. Hadd tájékozódjanak. Dramaturgokat pedig – mert egyre nagyobb a szerepük. Egyre gyakrabban hoznak létre önálló szöveget. Őket is jó lenne piacra dobni a Deszkán.
A forgalmazási szándék a régebbi Deszkákon élénkebb volt: a színház folyosóján színdarabok szövegei, kiállítva; mindegyre tematikus beszélgetések a kortárs drámáról; felolvasószínházi akciók (egy Vinnai-, egy Tasnádi- és egy Verebes Ernő-darab élménye maradt friss).
A drámaírók üléseztek is. Most alig lézengenek. A valódi okokat kibogozni nem volna könnyű, a magig nem érhetek el. De ez mindenképp látható: míg korábban drámaíró válogatott, most a Csokonai színház alkalmazottai: a szervezők. Nem tudom, melyik változat a jobb. Csak annyit tudok: van ez a Deszka. Meg kéne néznünk, hogyan lehetne igazán jó.
*
Miért gondolhatom: jó, hogy van? A magamfajtának jó. Aki a vidéknél is vidékebbről jön Debrecenbe, és mint egy középpont körül, körben láthatja itt a színház alakváltozatait. A színházét, a bábszínházét, a színis előadásokét. Mert egyetemisták is vannak itt idén: színészek, rendezők – ez új irány a Deszkán. Egyazon napra szervezték őket. De félő, hogy túl sok így a fókusz a fesztiválon, sok bába közt elveszhet a gyermek. Döntsön inkább csak ez válogatáskor: mivel próbálkoznak a mai szerzők? Milyen szövegtől lesz friss egy előadás?
*
Mert mire akarhatunk választ kapni egy „kortárs dráma” fesztiválon?
A szöveg még megelőzheti az előadást? (Ha kell egyáltalán szöveg.) Egy „nagyágyú” darabjai érdekesek még? Spiró, Tasnádi? (Egyiküktől egy Helló, doktor Mengelé!-t láttunk, másikuktól egy Közellenséget.) Vagy Weöres? (Psyché.)
Ha meg improvizációk alapján jön létre a szöveg, és esetleg nem lesz különösebb irodalmi értéke? (Újvilág, Ernelláék Farkaséknál, Két nő, Sóvirág.)
Vagy írjunk át prózát? Bartis Attilát (A nyugalom), Tar Sándort (A te országod), meséket (bábdarabok)?
Használjunk fel blogokat? (Egyasszony, Diggerdriver.)
Ötvözzünk többféle szöveget? Az olaszliszkai (Katona), Rükverc (Kassa).
Miből lehet jó előadás?
*
A válaszom a Deszka végére a következő lett.
Egy: a szövegnek legyen köze a valóság(om)hoz. Nem könnyű: különböző világokban élünk. Talán van olyan néző, akit érdekelni fog Spiró Mengeléje, amely nyugati emigrációba vonult magyarországiakról szól, évtizedekről ezelőttről – mert ez a néző akkor is élt már, vannak kint ismerősei, nem tudom. Számomra viszont nem forró a téma. Forró a szerbiai Exodus, amely a menekültek kérdését veti fel.
Kettő: lepjen meg az előadás azzal, hogy amit mond, hogyan mondja. Legyen színházi a nyelve. Öltse ki.
*
Volt néhány ilyen előadás, aminek (egy) a témája is, (kettő) a stílusa is érdekelt. Leginkább a Deszkát záró Sóvirágra gondolok. A Tünet Együttes előadása a jelenről szól, bár látszólag a múltról: mutat nekem egy idős hölgyet, aki ott volt Auschwitzban. Ám most itt van – és hogyan van itt?
Fontos a kezdés. Egy fiatal és egy idős nő spontán(nak tűnő) beszélgetése. A testük is beszél: a fiatal „tornáztatja” az időset. Láthatjuk a valódi embert – nem szerepben –, és magunkat, emberként, nőként, most, s mikor már öregek leszünk. Teret teremtenek, lyukakat hagynak nekünk. Amibe belecsoroghat az élet, az életünk.
Csak azután vezetnek be minket egy konkrét ember konkrét történetébe. Ami egyetlen, ami nem az enyém. Mert az, magában, nem volna elég – színházi. A színház nem vethet horgonyt a múltba, a távolba. A jeleneteknek lehetővé kell tenniük, hogy magunkat tapasztaljuk meg: a nézőről szól ugyanis a színház. Nem a szereplőről. Nem az alkotóról. Éreztetnie kell velem: tudja, hogy itt vagyok.
*
Emiatt nem működik (számomra) a debreceni Camille, vagy Az olaszliszkai. A Camille egy szobrász életét meséli, Rodin kedveséét. De az előadás nem érteti meg velem, hogy miért kéne nekem ez? Bár vannak szép képek, a dombnak, ahol Camille gyerekként játszani szokott, a neve nem érdekel. Ahogy az sem, hány szeretője volt. Az információk a történéseket Camille-hoz láncolják. Nem hozzám. Esetleg az abortusz-jelenet: tragikumát mai nők is élik.
Az olaszliszkai elején ugyanígy, Borbély Szilárdról és szüleiről hallunk, konkrét adatokat. Engem ezek a tények elhatárolnak az előadástól. Ahogy lehorgonyzó a darab témája is, az olaszliszkai eset. A konkrét tárgyalás szintén. Minél több a valóságelem a színházban, annál jobban meglátszik, ha az nem az enyém.
Ezért szép benne az ellenpont: ahogy a szoknyás férfiak zsebkendőt tartanak, ahogy megállnak félúton a létrán. Vagy ahogy a főhős a halálba gurul.
Lepattan rólam az olyan jelenet, amiben kifele utalgatnak a színpadról. (Kifele: máshová. Más valóságra, más emberre, más szövegre. Nem felém!) A Spiró-darabban sok van ilyen. Az Egyasszonyban is egy-egy jelenet. A Psychében is sorolgatják hosszan a főhős rokonait. A Jeles András rendezte József és testvérei-ben szintén nem teszik itt és most érthetővé, amit látok.
Kérném szépen: csinálják meg itt a jelenetben, előttem. Csinálják ezt velem.
*
A Sóvirág mellett dobogós Az eset, Váradról. Először stilárisan: közénk ülnek, van civil beszédmód, játék, ének – Sardar Tagirovszkij, a rendező ismét közösséget teremt. A váradi színház nemrég mélyen volt: színházilag most egyre erősödik. Mint tartalom: a váradi Szíjártó Tímea-Aletta szövege mozaikszerű, a lecsúszottakat úgy mutatja meg, hogy látom, ők a barátaim, Erdélyben így élünk, a szakadék szélén.
A szabadkai Exodusban menekültek vagyunk, levetett ruhákat aggatnak ránk: a halom alatt hulla fekszik. Egy rácson át kekszet dobálnak nekünk, szétaláznak. Szörnymaszkos alakok ülnek tévé előtt. Performatív jelenetek sora: erős, bár vége nincs.
Különleges a Diggerdriver. Míg a Spiró-féle brazíliai emigrációs kérdéskörben nem ismertem magamra – bár a gondolat erős: mily könnyű egy embert koholt vádakkal tönkretenni –, az Angliában dolgozó darukezelő világa egyszer csak elkapott. A téma, a vendégmunkáé, kit nem érint? Én is kivándorolhatok.
Színháznyelvileg mi működteti? Talán a nyers valóság. A blog szövege nem lett színháziasítva. Epres Attilát alig láttam eddig – ez is meghatározza az érzékelést: szíjas alakját így könnyen elfogadtam darukezelőként. (A sütemények királynőjében, a Markó Róbert-félében épp fordítva történt: Bányai Kelemen Barnát, akit már láttam játszani, sőt, rendőrt játszani is, nem tudtam ezt az emléket félretéve nézni.) A diggerdriver egyenfényben ül, kifele fordulva: mintha az otthoni asztalánál vendégeknek vagy riporternek ecsetelné a sors(a) kérdéseit. A nem színész által játszott feleség és kisgyerek mint élő „anyag” veszi körül – a hétköznapok valóságos, de szimbolikussá közhelyesedett kellékeivel. (Ilyen a szöveg is – apróságokkal van teli, de azok folytonos általánosra emelésével: hogyan érdemes élni?) A vége csodaszép. Ahogy a kisfiú egyre több angol szót kever beszédébe, a darukezelői máz magabiztossága lepattog a képről, s az kifényesedik.
Különleges szöveg és játékmód, amit a Kárpáti-féle Két nő, vagy Hajdu Szabolcs Ernelláékja kínál. Tartalmilag sem érdektelen: hogy élünk mi, harmincasok? Néhol viszont előjönnek a sztereotípiák. (Baj ez? Mikor igen?) A Két nőből a forma marad meg hosszú távon: a természetesség érzete. Az Ernelláékban a toldozottként ható formán átüt a tartalom – a vége marad meg ennek: a vacsorára megterített asztal halk derűje.
Érdekes színfolt a fesztiválon a budapesti Újvilág, vagy a debreceni Verona, 1301 – színházi nevelési előadások. (Egy erdélyinek – nálunkfele ez még alig sarjad – az ilyen csemege.) Szintén az fog meg bennük, hogy beléjük szövődnek valóságaink. Meg a játékot átitató spontaneitás.
Ez idáig a Deszka Top10-ből nyolc. Tetszett még a Psyché: a személyes szabadság artikulációjaként olvastam. Hasonló témájú A nyugalom – csak ezt már láttam Marosvásárhelyen, s így tudtam előre az összes meglepit.
(A bábelőadások közül a Tündér, ballonkabátban volt leginkább teljes. Az új nagyi erős volt, főként tartalmilag. A Maya hajójá-ból Nagypál Gábor hangja vált élményszerűvé. A királykisasszony, akinek nem volt birodalma – ebből a valósághoz szövöttség finomsága a szép. A sötétben látó tündérből a látvány – a folyton változó fa – és a csodák: hogy a piros lufi, nem tudtad? az parázs.)
*
Amit láttam, én láttam: más talán máshogyan. Ha egy-egy előadás nem tudott hozzám szólni (valóságanyagát vagy/és esztétikáját tekintve): máshoz talán igen.
A debreceniek például biztosan másképp látnak. Nekik többet jelent A magyar Faust Hatvani professzora, mint nekem. Személyesen ismerték Az olaszliszkai szerzőjét, Borbély Szilárdot. A te országodat Tar Sándor miatt is nézték, meg persze a debreceni korszakot is maga mögött tudó Horváth Csaba és két-három színésze miatt. Nagy László Zsolt is itt volt színész, haláláig: A jegesmedve című előadás rá emlékezik. Szintén debreceni Hajdu Szabolcs, és Tenki Réka is az (az Egyasszony színésze). Fahidi Éva, a Sóvirág holokauszt-túlélője szintén itt volt gyerek.
Ez a fesztivál Debrecennek is szól.
Az ő Deszka-olvasatuknak is meg kell lennie valahol.
