(Forrás: http://www.haon.hu/) 2018. 12. 02. Gyürky Katalin
Debrecen – A jól felépített darab szereplőinek tengernyi titokkal kell(ene) szembenézniük.
Keszég László a Nyolc nő című darab 2015-ös rendezése után ismét egy fekete komédia színrevitelére vállalkozott Debrecenben, a Csokonai Színházban. Az Eugene O’Neill, Arthur Miller, Tennessee Williams írásainak szellemiségét továbbvivő Tracy Letts többszörös Tony- és Pulitzer-díjas tragikomédiáját, az Augusztus Oklahomában-t november 16-án mutatták be a teátrum nagyszínpadán.
Takarásban
Hiába van a darab cselekményének idején verőfényes nyár, az oklahomai értelmiségi család házában mesterséges fények képesek csak némi világosságot teremteni. Beverly Weston és Violet Weston az egész előadás díszletéül szolgáló „leszigszalagozott”, s reluxákkal állandóan sötétben tartott lakásbelseje Keszég László rendezésében hűen tükrözi az egykor sikeres költőként jegyzett, mára alkoholistává váló férj, és a szájrákkal illetve gyógyszerfüggőséggel küzdő feleség széthullott állapotát: mindenhol iszonyatos a rendetlenség, a teret szétdobált holmik, üres üvegek és „takarás” uralják.
) | Fotó: Derencsényi István
Különböző terítődarabokkal, ruhafoszlányokkal, kendőkkel és plédekkel próbálják takarni, elfedni a rendetlenséget, amely elfedési kényszer szimbolikusan – derül ki fokozatosan a dramaturgiailag tökéletesen felépített darab során – a valóság, az igazság, a minden szempontból „rendetlen” családi viszonyok elfedését jelenti. A Garay Nagy Tamás alakította Beverly Weston melankolikus antréja is – amelyben a szolgálónak felvett indián lányt, Johnnát (Hajdu Imelda) készíti fel, az ahogyan ő fogalmaz, „kicsit pikáns” munkára – csak a tényeket közli: ő iszik, a felesége gyógyszerezi magát, ez az ő „közös bizniszük”, de az okokat, hogy miért jutottak idáig, nem mondja el. Inkább – mindennél sokatmondóbban – eltűnik, s öngyilkos lesz. S eltűnésével kezdődik valójában a család kálváriája.
A szembenézés szükségessége
A „letakart/eltakart” állapot Beverly halálával elvileg fel kéne, hogy oldódjon, hiszen ez az a pontja a családtörténetnek, ahol mind Violetnek, mind pedig a három lányának, s a lányok összes – a darabban szép sorjában felvonultatott – hozzátartozójának kénytelen-kelletlen szembe kéne néznie azzal, hogy vajon a családfő miért menekült a halálba. Kéne. Kéne szembenéznie. De vajon – teszi fel a kérdést Keszég rendezői koncepciója – kimosható-e a több évtizede koszolt „családi szennyes”, feltárhatók-e a „béke” érdekében jó régóta gyűjtögetett lappangó titkok, s az ezekkel való szembenézés megtörténhet-e egy „kizökkentett”, sűrített időszak, azaz pár nap, a Beverly búcsúztatását körülölelő éra alatt?
Múlt nélküli jövővárás
A Keszég által színre vitt darab ennek a sűrített idejű szembenézési kísérletnek a tragikus folyamatát tárja elénk. Hangsúlyozom: a kísérletének, hiszen a család jó része továbbra is legszívesebben az „eltakarás”, az eltitkolás oldalán állna. A legnagyobb lány, Barbara – akinek kétségbeesett, szintén széthullás-közeli állapotát végig kiválóan érzékelteti velünk Varga Klári – már eleve úgy érkezik haza apja eltűnésének hírére, hogy romokban a magánélete. Férje, Bill (Mészáros Tibor) épp egy huszonéves tanítványa mellett próbálja újra megélni elveszett fiatalságát, tizenhét éves lánya, Jean (Wessely Zsófia) pedig a cigi után a fűre is kezd „rákattanni”.
Ennek ellenére – vallja be két húgának az egyik jelenetben Barbara – tőle mindezt soha nem tudták volna meg. Ő nem árulta volna el, titokban kívánta tartani, hogy huszonhárom év elteltével megint egyedül kénytelen aludni. S hogy mennyire nem akar szembenézni a múltjával, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor az apja halálhírét a szintén a múltja részét képező egykori szerelme, a seriff (Vranyecz Artúr) meghozza, Barbara a lányának a jövőről „papol”: hogy milyen jó, hogy nem látjuk, mi következik, mert akkor másnap reggel fel se kelnénk. Barbarának ez a mondata arról árulkodik, hogy a jövő kétségtelen rejtély-mivoltát a múltra is érvényesíteni szeretné: maradjon csak minden homályban.
De nem Barbara az egyetlen, aki a múlttal való szembenézés helyett inkább a jövőbe réved: a középső lánytestvér, az ostoba liba Karen (akit Zeck Juli kiválóan formál meg), szintén csak a jövővel van elfoglalva. Például képes a múltját illetően, szintén a múltját illetően korántsem makulátlan, s mint az később kiderül, pedofil hajlamokkal is „megáldott” Steve-vel (Mercs János) való jövőjükről álmodozni, fittyet hányva a múltra és az apja múltból fakadó halálára.
A struccpolitika csődje
A múlttal kapcsolatos struccpolitika azonban egy idő után nem működik: eljön a sűrített idő csúcspontja, a halotti tor ideje, amikorra a terített asztal mellől a lakásból eltűnnek a „letakarást/eltakarást” szolgáló kacatok: az enteriőrben tapasztalható – előző állapothoz képest látványos – rend a múltban való rendrakás kényszerének szimbólumává válik.
S a rendezés ekkortól: az összes családi viszonyt a csak abban az adott kapcsolatrendszerben érintett szereplők felvonultatásával felvázoló, s az elkerülhetetlen tragédiát sejtető jelenetek után válik hátborzongatóan erőssé. Egyfelől azért, mert a halotti tor sűrített idejében lesz a tér és a jelenlét is először sűrített: ekkor látjuk az összes szereplőt először együtt, egymással kényszerűen szembenézve a színen. Másfelől, ez az a helyzet, ahol Violet, akit eddig Ráckevei Anna sziporkázó játéka hol teljesen szétesettnek, bedrogozottnak, gyakorlatilag mozgás- és beszédképtelennek, hol pedig összeszedettnek, bár meglehetősen ellentmondásos, a lányait hol imádó, hol – például a legkisebb lányát, Ivyt (Tolnai Hella) a kinézete miatt – gyűlölő anyának láttatott, elkezdi lerántani a leplet a titkokról. A Beverlyhez fűződő viszonyáról, a Beverly lányai iránti érzelmeiről vagy épp nem-érzelmeiről, az örökség kérdéséről, amit Barbara már végképp nem bír elviselni, s az anyját drogosnak nevezve úgy dönt: átveszi a házban az irányítást. Az irányítás-átvételt pedig anyja tablettáinak erőszakos elvételével, s egyben a darab legtragikusabb jelenetével indítja.
