(Forrás: http://www.naplo.hu/) 2016. 11. 05. Megyesi-Horváth Borbála
Ha a tehetség szó kiemelkedne a papírról és megvilágítanánk, árnyékból azt olvashatnánk ki: munka.
Debrecen. „Egy karakter által beszélek, de mindannyiszor bennem van annak izgalma, hogy meg tudom-e egyes szám első személyben fogalmazni a mondatokat, amiket kiejtek. Ez az én felelősségem – vallja Janka Barnabás, s hozzáteszi: nem csak a hősszerelmesek igazságát szeretné közvetíteni, hanem az intrikusokét, hogy a nézők megláthassák akár azt is, milyen egy rossz kapcsolat. Aztán eldönthetik hogyan csapódik le bennük az élmény.
Az Ady Endre Gimnáziumból indult, a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzésével a Csokonai Nemzeti Színházban második évadát kezdő ifjú számos szerepben keresheti az őszinte hangját, legutóbb a Szélfútta levélben.
A közösségi oldala borítóképén egy idős hölggyel áll. Hozzászólásából iránta érzett tisztelete is kiviláglik. Hogyan viszonyul a gyökereihez? Felidézne élethelyzetet vagy színpadi szituációt, amiben a gyermekkora fundamentumára építette a megoldást?
Janka Barnabás: A fotón apai nagymamámmal vagyok, akit nagyon szeretek. Egész életemben fontos szerepet játszik a család. Úgy érzem, öcsém és én is jó nevelést kaptunk. Megtanultam tőlük, hogyan álljak ki magamért és mindazért, amit szeretek, tisztelek, amiben hiszek. Öt dologban szentül hiszek. Megkérdőjelezhetetlen számomra Isten, család, barátság, szerelem és színház. A sorrend életszakasztól függően változó. Rengeteg segítséget kaptam édesanyámtól és édesapámtól a színművészetihez vezető utamon is. A lelki támogatás, amivel mellettem álltak, elengedhetetlen ahhoz, hogy az az ember legyek, aki most itt ül, és aki játszik a Csokonaiban. Sok pillanat adódott, amely során erőt tudtam meríteni az ő hozzáállásukból. Édesanyám az első számú rajongóm, édesapám a legnagyobb kritikusom. Szeretetükből tudok táplálkozni a szerepeimben is.
A támogatásukat élvezte az első sikertelen felvételijét követő évben is. Zsámbéki Gábor így indokolt: túl korrekt a pályához. Tudatosan kerülte a színházat, a szülei vegyes boltjában dolgozott. Mikor és miért határozta el, hogy újra megpróbálja?
Janka Barnabás: Már a hazafelé tartó vonatúton eldöntöttem, mert a harmad rostán – ami egyhetes együttélési folyamat – azt éreztem, hogy én már a színművészetire járok. Az a pofon időszerűen jött 18 éves koromban. Valóban nem tudtam magam felvállalni, kissé félénk, tisztelettudó, túl korrekt voltam. A legjobb, amit kaphattam, mert túllendített néhány határomon. Akkor persze nagyon dühített, és nem fért a fejembe, hogyan lehet valaki túl korrekt. Úgy véltem, ilyen vagyok, nem tudok megváltozni. Azóta rájöttem, attól függetlenül, hogy tiszteletben tartom mások értékeit, nem kell meghunyászkodnom. Azért kerültem egy évig a színházat, mert féltem. Nem akartam arra a tévútra jutni, hogy színházban stúdiózni kezdek, pedig akkoriban a Vidnyánszky-vezette teátrumba bekéredzkedtem volna, mert játszottam gyerekként a Légy jó mindhaláligban, a Pál utcai fiúkban, és az Ady is jó ajánlás lett volna. De úgy gondoltam, hogy magamat kell előbb rendbe tennem. Tisztáznom kellett a kapcsolatomat a világgal, ehhez kellett, hogy otthon lehessek. Ez idő alatt egyébként még jobban kiéheztem a színházra. Elszántan, módszeresen készültem a felvételire. Ha ekkor sem sikerült volna, újrapróbálkozom.
Mennyivel másabb most, mint a „Zsámbéki-intés” idején?
Janka Barnabás: Tudok azokról a hibáimról és erényeimről is, amelyekre 18 évesen még csak ösztönszerűen reagáltam. Ma már jobban látom, a tehetség csak egy kicsiny része a sikernek. Úgy tudnám szemléltetni, hogy ha a tehetség szó kiemelkedne három dimenzióban a papírról és megvilágítanánk, a mögötte kivetülő árnyékból azt olvashatnánk ki: munka. Ebben változtam, tudom, hogy mindenért sokat kell dolgozni. Még pályakezdő vagyok, nagyon az út elején. Hogy papírom van erről a hivatásról, az egy szerencsés helyzet, de idő kell, hogy felnőjek ahhoz a szerephez, amit szerintem egy színművésznek a mai társadalomban be kell töltenie. Ez egy tanulási folyamat, a színpadi szerepek alapján sajátíthatom el.
Ezt a kifejezést használja a Csokonai Színház honlapján olvasható pár soros bemutatkozásában is. Ott a hazatérés örömén túl kiemeli, hogy fel kell nőnie ehhez az intézményhez…
Janka Barnabás: Amikor azt a mondatot leírtam, a jelenleginél is több kétely volt bennem, hogy alkalmas vagyok-e a pályára, elég tehetséges vagyok-e ehhez a nagy múltú színházhoz. A debreceni embernek természetes, hogy ott van a város közepén ez a ma már kissé romos épület. De sokan elfelejtik, hogy 150 éve ott áll, és ez idő alatt nagyobbnál nagyobb művészek fordultak meg benne, igazi színházi alkotók, akikre pályakezdőként természetes, hogy felnézek, de nálam idősebb, tanultabb kollégák is emlegetik Lengyel György időszakát, és vannak, akik a Vidnyánszky érát szerették. Dolgozott itt Ruszt József, Mensáros László, Soós Imre, Latinovits Zoltán. Felelősséggel tartozunk az ő életpályájuk iránt is azzal, hogy mi mit csinálunk itt színház címszó alatt.
Fiatal koránál fogva adódik a kérdés: lehet nemet mondani szerepre? Van-e befolyása arra, miben játszik?
Janka Barnabás: Nem tanácsos. Nem találkoztam még olyan szereppel, amit ne tudtam volna szívből elvállalni. Mindent érdemes megcsinálni – Huszti Pétertől, a Nemzet Művészétől hallottam – sosem tudhatja az ember, hogy mely szerepből tanulhatja a legtöbbet. Függetlenül attól, hogy negatív vagy pozitív visszahatással van a közérzetére.
A Szélfútta levélbéli főszerepéből mit tanult?
Janka Barnabás: 1956 legnagyobb tanúsága, hogy hogyan lehet embertelen időkben embernek maradni. Számomra ez az eset fájóbb, mint 1848 márciusa, mert ugyanabban a lendületben, hévben fogant, és végül szörnyűségek történtek. Azonos oldalon álló emberek egyszer csak egymás ellen fordultak, mert központi cél volt a nép agyát kimosni. Mélyen érintett, amikor egy közönségtalálkozón egy lány azt találta mondani: túl van beszélve, reklámozva október 23. Szerintem nem lehet elégszer szólni róla. Valamely felmenője, ismerőse által mindenki érintett, ha nem a forradalomban, hát a megtorlásban.
A szereptől szakmailag azt tanultam, hogy fontos az összeszedettség és a felkészültség; az embernek tisztában kell lennie magával, a korlátaival. A legendás Hamletet, Mensáros Lászlót nem célom eljátszani, csak az emlékét megidézni. Ő egy igazi színházi ikon. Ahogyan minden szerepnél, igyekeztem minél több párhuzamot találni közte és köztem. Aztán a főpróba hetén egyszer csak kikristályosodott, hogy szükségtelen ennyire feszesen keresnem ezeket a kapcsolódási pontokat, mert annyi minden jön magától. Külön izgalom volt, hogy a premierre eljöttek Mensáros gyerekei és mások is, akik személyesen ismerték őt. Különleges volt a premier, nem éreztem azt, mint az eddigi szerepeknél, hogy kijöttem a színpadról és kifújtam, hanem egészen az első tapsig bennem maradt. Az ilyen katartikus élmények a színész ritka ajándékai.
