A Balfácánt vacsorára után ismét vígjátékot rendez színházunk művészeti vezetője, Ilja Bocsarnikovsz. A Névtelen csillagban egyetlen éjszakára találkozik két ember, de a véletlennek köszönhető találkozás sorsfordító erejűvé válik. A rendezővel a vígjátékok gondolatiságáról, a véletlenről, a színház terápiás hatásáról beszélgettünk.
A magyar színházak repertoárjában nincs kultusza a Névtelen csillagnak, egy 70-es évekbeli filmfeldolgozást találtam csupán. Hogy találtál rá a darabra?
Azt hiszem, minden rendezőnek van egy csomagja, ami tele van olyan színdarabokkal, amiket szívesen színre vinne, és amikor összeállnak a csillagok: a megfelelő idő, a feltételek és a belső igény is arra, hogy a darabot megrendezze, akkor meg is teszi azt. Az évadtervben nem volt ilyen jellegű anyag, ezért újraolvastam a darabot és azt éreztem, hogy ebben a színházban, ebben az évadban azokról a dolgokról, amikről ebben a darabban szó van, beszélni kell.
A Balfácán után újra vígjátékot rendezel. A Három nővér és a Lear után a rendezői habitusodhoz közelebb érzem − egyáltalán nem lebecsülve a vígjátékot − a drámai vénát, s talán a debreceni nézők is szívesen látnának tőled egy olyan rendezést, amelyet gondolataikban hosszabb ideig vihetnek magukkal. Miért nyúltál ismét vígjátékhoz?
Értem a kérdést, de azt gondolom, hogy a vígjátékok is tartalmaznak ugyanolyan gondolatiságot, mint amilyet egy drámaibb anyag vagy egy tragédia tartalmaz. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a színház alapvetően terápia. Peter Brooknak van egy mondása, hogy nagyon nagy felelősség és öröm is, hogy a színházban két órára ötszáz ember csak tőlem függ, és én vagyok felelős azért, hogy a két óra eltelte után más emberekként hagyják el a nézőteret, olyannak lássák életet, amilyennek eddig még soha nem látták. Lehet, hogy az a fajta düh vagy kiábrándultság, ami bennük van, eltűnik vagy legalábbis megváltozik. Ha csak egy milliméternyi változás történik meg, akkor is megérte. Tehát nemcsak a tragédiáknak lehet mély gondolatisága, hanem a vígjáték is ugyanúgy meg tudja teremteni az ünnepi hangulatot, a békét és az örömöt is egy-egy emberben. Lehet, hogy az az ember, aki színházban járt egyik este, következő nap ezt már tovább is tudja adni, tesz valami jót, ami pillangóeffektusként egyetlen este szétterjeszti a változást a világban. Azzal egyetértek, hogy a tragédia mint műfaj közelebb áll hozzám, de ott sem az a fontos, hogy magamról beszéljek az előadáson keresztül, hanem hogy magamon átszűrve, magamból kiindulva magukról az emberekről.
A Névtelen csillagban két ember elemelkedik pár órára a világtól, mintha valódi szabadságot, szépséget kapnának. Ezért vonzott ez a darab, hogy a hétköznapok szürkeségében ne felejtsünk el beszélni az ilyenfajta képességeinkről?
Azért érdekelt ez a darab, mert azt gondolom, hogy ez a vígjáték csupa-csupa boldogságkeresés tele nagy álmodozókkal, idealistákkal, vicces, nagyszerű emberekkel, akik folyamatosan azzal foglalkoznak, hogy hogyan legyenek boldogok.
Hiszel abban, hogy a véletlen (vagy a sors, ez talán most mindegy) ilyen váratlan módon kiemelheti az emberben rejlő szellemi és érzelmi gazdagságot, a humánumot?
Azt hiszem, hogy az egész életünk ilyenfajta véletlenekből áll, és ezek a véletlenek emberi valónk, kitartásunk, a befektetett energiánk, munkánk eredményei. És ilyenkor szokott még közbeszólni egyfajta felsőbb rendezőelv is, hisz felülről kapjuk ezeket a véletleneket, éppen azért, hogy magunkra nézzünk, és ránézzünk a világra egy más szemszögből, hogy megütközzünk valamin, és aztán megváltozzunk.
A tanár azt mondja a darab egy pontján: „Az ilyen vidéki kisvárosban, mint a miénk, az állomás a tenger. A kikötő, az ismeretlenség, a messzeség. Az utazási, menekülési vágy.” Találtál párhuzamot a csehovi melengető reménytelenséggel?
Igen. Pontosan erről beszéltem korábban: mindenki azt keresi, hogyan lehetne boldog. Valaki számára ez egy vonatot jelent, vagy egy állomást, más számára a szerelem megtalálását, valakinek azt, hogy megírjon egy szimfóniát, valakinek azt, hogy elmenjen valahová. Mindenki valamilyen életfeladaton keresztül törekszik arra, hogy boldog legyen. Valaki számára az állomás egy kikötő, ahonnan elindulhat valahová, új életet kezdhet, ahogyan Csehovnál. Mindez összeér azzal a gondolattal, amit korábban mondtam, hogy a vígjáték valójában arról szól, hogy hogyan közelítjük meg ugyanazt a témát, de a téma maga és a darab tartalma nem változik. A hogyantól lesz vígjáték.
Művészeti vezetőként már aktív szereped volt az idei évad kidolgozásában. Hogy érzed magad ennyi idő elteltével a szerepkörödben?
Őszintén szólva még nem nagyon elemeztem ezt, de azt gondolom, hogy kevés dolog változott, hiszen a rendező darabokat állít színpadra, kommunikál a színészekkel, a műszakkal, illetve valamilyen irodalmi anyagon keresztül beszélgetésbe elegyedik a nézőkkel. Korábban általában másfél hónapot dolgoztam egy előadáson, most hosszabb lett ez az időszak, mert augusztustól májusig foglalkozom az anyagokkal. Ha korábban a színészek egy meghatározott csoportja volt egy előadásomban, most egy egész társulattal, minden színésszel foglalkozom. Míg korábban egy darabbal foglalkoztam, most úgy érzem, mintha egy hatalmas anyag lenne a kezemben, amiben benne foglaltatik a Makbett, a Toldi és Az öreg hölgy látogatása is. Ilyen szempontból úgy érzem, hogy mindez nem nagyon különbözik a rendezői munkától.
Vajland Judit interjúja
