A Mintapinty monodráma: a leendő közönség a főszereplő, Molnár Zsóka egész estés monológját hallgathatja végig, melyben felidézi lehetőségekben gazdag életének emlékeit. Hogyan lehet rendezőként egy egyszereplős darabhoz hozzányúlni? Könnyebb, nehezebb, mint egy nagyobb színészi stábot megmozgató előadásban?
Nehézségi fokozatot fölösleges mérlegelni, az előadás szerkesztésének technikája különbözik, hiszen itt egyetlen színész átváltozásaiban kell tetten érni azt a dinamikát, amit egy többszereplős előadásban – akár energiamegosztás tekintetében is – több irányból rakunk össze. Végigjárjuk a történet minden egyes stációját, kimérjük az arányait, és megpróbáljuk értelmezhetővé, és, ami talán a legfontosabb: élővé tenni ezt az árnyalatokban igencsak gazdag sorsképet. Molnár Zsóka alakja, bár fiktív személy, mégis tartalmazza azokat a sorsjegyeket, melyek könnyen azonosíthatók, főleg a XX. század második felét megélt nézők számára. Az ő csodálatos felemelkedése és bukása a történelem peremére szorult örök vesztesek példázata.
Az előadás különlegessége, hogy nem csupán ősbemutatója a darabnak, de a szerzők is újak a pályán. A fiatal szerzőpáros, Kovács Dominik és Kovács Viktor 2017 óta eddig három drámával jelentkezett, a Mintapinty a tavalyi DESZKA fesztiválon keltette fel a Csokonai Színház érdeklődését. A darab rendezése folyamán együtt dolgozik a szerzőpárossal? Átbeszélnek a színpadra vitel során dolgokat, vagy teljesen szabad kézzel nyúl a darabhoz?
A POSZT – Országos Színházi Találkozón készítettünk belőle egy felolvasószínházi változatot, akkor már Lőkös Ildikó dramaturg közreműködésével, kétszer is alaposan átfésültük az anyagot. Azóta a színpadi változat tovább alakult, azt is mondhatnám, karcsúsodott, hiszen ezt a több szálból fonódó nagy történetet, információhalmazt hozzá kellett igazítani egy előadás – befogadás, figyelemfenntartás szempontjából is – optimális idejéhez. Ilyenkor többnyire csak a színésszel dolgozom, a szerzőket tisztelettel, de határozottan mellőzve, magam nyúlok hozzá a szöveghez, szájra igazítva, egyes hangulati elemeit kinagyítva, vagy akár rövidre zárva, ha a helyzeti feszültség úgy kívánja. Beleépülnek olyan rendezői megoldások, melyeket nem tartalmaz az írott drámai anyag, de annak kiegészítéseként működnek. A színpadi idő nem egyezik az olvasmány idejével, itt gyakorlatilag újjászületik a gondolat, testet kap, lélegzik és szemébe néz az őt követőnek.
Felolvasóest keretében már hallhatott részleteket a közönség a darabból. Míg egy felolvasóesten a színész „egyedül dolgozik”, a darab színpadi megvalósulásában már az Ön munkája is jelentősen benne van. A Molnár Zsóka figuráját megtestesítő Oláh Zsuzsával hogyan zajlik a közös munka? Rögtön hasonló karakterként kezdtek el gondolkodni Molnár Zsókáról, vagy kellett egyeztetniük az elképzeléseiket?
Folyamatosan egyeztetünk, számomra az a fontos, hogy Zsuzsa a lehető legtermészetesebb módon élje meg a maga metamorfózisát Molnár Zsóka történetét magába fogadva. A színész egy rendkívül érzékeny szövet, mely átvezeti és megszűri a gondolatokat, lelki színeket és fizikai kiterjedést kölcsönöz azoknak, az én dolgom ezeket a mozgásokat szabályozni, irányítani úgy, hogy szervesen beépüljenek térbe és időbe. Munka közben sok olyan dolgot felfedeztünk Molnár Zsókáról, melyekről még az őt életre hívó szerzők sem tudnak.
Mit érez a darab legnagyobb erősségének?
A Kovács Dominik-Kovács Viktor szerzőpáros meglepő alapossággal kutat egy számukra –koruknál fogva – legfeljebb okmányokban, vagy elbeszélésekben megnyilvánuló múltban, és nemcsak összeraknak egy korképet, de rendkívüli érzékkel tapintanak rá ennek az időszaknak az ellentmondásaira, torzulásaira, mintha mindig is benne éltek volna. A dokumentációs háttérmunka mellett külön említést érdemel az a nyelvi bravúr, mely gazdagsága, játékossága által folyamatosan frissen, újabb és újabb meglepetésekkel kínálja meg a befogadót.
(Kulin Borbála interjúja)
