“A szélsőségek egyfelől nagyon viccesek”

(Forrás: http://miertmerterdekelsz.blogstar.hu/) 2015. 12. 19. Bicskei Flóra

Krajcsi NikolettKrajcsi Nikolett a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán végzett 2013-ban, Rusznyák Gábor osztályában. Élettársa Mészáros Tibor Kaszás Attila-díjas színész-rendező. A színészházaspár januárra várja első gyermekét. A várandóssággal kapcsolatos személyes élményeikből közösen írtak egy darabot, amelynek a címe: “Kismama-kaland, avagy 280 nap alatt a pocak körül“. Elsősorban erről az egyébként nagy sikerű előadásról kérdeztem, de az is érdekelt, Nikolett hogyan élte-éli meg ezt az időszakot.

“280 nap. Egyszerre tűnik kivárhatatlanul soknak és ijesztően kevésnek. 280 nap, amibe belesűrűsödik egy féléletnyi hányinger, és uborka-fagyi-kombó, tengernyi boldogság és sivatagnyi kétség, nevetés, sírás, sírvanevetés- új élet alakul, és nem csak a pocakban…habár minden akörül forog.”

– Tőled vagy Tibortól származik az előadás alapötlete?

– Már nyár elején megfogalmazódott bennünk, hogy milyen jó lenne egy olyan előadás, ami erről az időszakról szól. A gyermekvállalás méltatlanul kevés színpadi műben jelenik meg, ha egyáltalán megjelenik valamelyikben valóságosan, és nem csak külső jegyeiben. Pedig a szülővé válás mégiscsak az életünk egyik legfontosabb történése. A másik dolog, ami motivált minket, hogy amint az ismerőseink, a barátaink, családunk megtudták, hogy nemsokára hárman leszünk, mindenki rögtön elkezdett sztorikat mesélni a saját élményeiről.

Például arról, hogy ő hogyan élte meg a saját, illetve párja várandósságát. Szép lassan kiderült: mindamellett, hogy minden történés egyedi, mégis nagyon tipikus. Hasonlóak a félelmek, a nehézségek, a kételyek, az örömök, a várakozás, és nagyon sok a tabu. Sok az olyan érzés, amiről nem mertek akkor beszélni, amikor aktuális volt, maximum azután, hogy már megszületett a baba. Aki még nem élte át a gyermekvárást, az azt gondolja, hogy ez a kilenc hónap merő rózsaszín köd, pedig közben igenis vannak nehézségek. Azt éreztük Tibivel, ha merünk erről nyíltan beszélni, akkor talán segíteni is tudunk azoknak, akik esetleg pont attól tartanak, hogy velük van a baj, ha elönti őket a pánik, hogy hogy lesz meg mi lesz, vagy ha hirtelen túlsúlyba kerül a kétely, és bizonyos időre felülkerekedik az örömön.

– Hogyan írtátok meg a szöveget?

– Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, illetve, mint már említettem, rengeteget beszélgettünk ismerősökkel, folyamatosan szívtuk magunkba a történeteket. Ezek alapján körvonalazódott meg bennünk, hogy miket lenne érdemes megemlíteni. Sok olyan történet kimaradt, amikért nagyon fájt a szívünk, de hát kereteket kellett szabni az előadásnak. A történetekből én írtam egy szövegvázat, majd Tibi életet lehelt bele. Kiegészítette, átirogatta, színpadi helyzeteket teremtett belőle. Nem túlzás, ha azt mondom, ő tette élővé és játszhatóvá az egészet, hogy ne csak egy monologizálás legyen, hanem igazi érzelmi hullámvasút. Nagyon humorosan és frappánsan ír, és úgy gondolom, nagyon érti/érzi a színházat.

– Hát az biztos, hogy láttam már pár “one woman show”-t, de ilyen fergeteges humorút nemigen. A közönség visszajelzései a poénokra nagyon erőteljesek. Ez jó érzés? Hogy ilyen “spontánokat” nevetnek?

– Persze. Csodálatos érzés. Nagyon sokat ad, amikor a nézők “jönnek velem” a történetekben és így az előadás egy közös utazássá válik, amelyhez mindenki tud kapcsolódni valamilyen formában. Aki most éli át ezt az időszakot, az azért, aki már átélte, azért, mert felidézi magában, aki pedig előtte áll, kap egy kis bepillantást a kismamák életébe. Sok szélsőséges érzés kíséri a várandósságot, és ezek a szélsőségek egyfelől nagyon viccesek.

– Volt benned szorongás a próbaidőszak kezdetén? Hiszen mégiscsak saját várandósságodról szól a darab…

– Volt olyan része a várandósságomnak, amiről nehéz volt beszélnem kezdetekben, mert nagyon megviselt és mindig féltem ezektől a részektől az előadásban, hiszen tartottam attól, hogy a bennem cseperedő gyermek félreérti az akkori érzéseimet. Aztán valahogy lerendeztem ezt hármunk között. Mindent meg tudunk beszélni szerencsére Tibivel és a Picurral is, aki szerintem tudja, hogy most már “csak” elmesélem az akkori -mondhatni- buta félelmeimet.

– Mennyire volt kihívás az a számotokra, hogy a szülőséggel kapcsolatos legintimebb érzéseiteket “dolgozzátok” bele egy közös munkába?

– Színészek vagyunk. Végül is mindig a saját érzéseinkből dolgozunk. Most annyiban más a helyzet, hogy nem bújhat el az ember semmilyen karakter vagy szereplő mögé. Saját magunkon átszűrve mutatjuk meg ezeket az érzéseket.

– Rokonok és családtagok látták már az előadást?

– Igen. Ez is egy nagyon izgalmas dolog. Mindegyik előadás külön élményt jelentett, mikor valamelyikünk családtagjai nézték. Hiszen vannak az előadásban olyan történetek, amiket ők sem ismertek. Nagyon meghatott, amikor hallottam és láttam a reakcióikat az előadás alatt és aztán persze utána is. Őket hatványozottan megérintette, mert tényleges részesei az életben az egésznek.

– Az előadásban kicsit az összes terhes nő nevében is beszélsz. Hiszen az például általános jelenség, hogy szinte mindenkinél bekopog a reggeli rosszullét, ha akarja az ember, ha nem. Milyen visszajelzéseket kaptál azoktól a kismamáktól, akik látták a darabot?

– Hat rájuk az előadás, és mindenkiben elindítja az emlékezést. Mesélni kezdenek arról, hogy velük is ugyanígy volt-e, hogy náluk mennyiben volt más. Számomra az nagy öröm, hogy amikor a nézők kijönnek az előadásról, akkor beszélgetnek egymással. A legnagyszerűbb az ebben, hogy máshogy jönnek ki, más érzésekkel, gondolatokkal, mint ahogy bementek. Ez fontos. Szerintem ez a színház egyik fő feladata.

– Egyik kedvenc kifejezésem az előadásból a “bolti zombi”. Tényleg ennyire be lehet parázni nagyon sok mindenen, meg a termékekben levő összetevőkön? Még most is aggódsz az ilyeneken, vagy ez azért az idő előrehaladtával szelídült?

– Mindig van min aggódni. Az összetevőktől már nem tartok annyira, mert mostanra nagyszerűen megtanultam, hogy miben mi van, mit kerüljek el. De természetesen az élet újra és újra előhoz valamit. Most éppen sikeresen megfáztam, iszonyú köhögő rohamok jönnek rám, így pillanatnyilag az a félelem van terítéken, hogy “ugye, nem lesz tőle baja a gyerekemnek?” illetve, hogy “akkor mégis melyik az a gyógyszer, amit beszedhetek”…

– A novemberi premier óta, a szülés közeledtével milyen változásokat tapasztalsz a darabbal kapcsolatban, módosultak-e az érzéseid a szöveg bizonyos részeit illetően?

– Igazából azokkal a részekkel kapcsolatos érzéseim módosultak, amelyekben múltbeli eseményekről beszélek,- amik történtek, ahogy történtek. Persze, ma már sokkal jobban rálátok, de akkor és ott ezek az érzések nagyon igazak voltak, és hát persze folyamatosan alakul minden. Vannak például olyan részek, amiket ki tudnék egészíteni. A nem kívánatos kérdések és hozzászólások köre például egyre bővül bennem. Amitől mostanában falnak megyek, az a következő kérdés: Na, még egyben vagy? illetve: Nagyon lenn vann már a hasad.

– Az szerintem annyira jellemző és tipikus, hogy mindenkinek véleménye szokott lenni a kismama dolgairól, és mindenki jobban tudja a kismama dolgait még nála magánál is. A kismama pedig sokszor zavarban van, mert elég irritáló ez az össznépi “jól megmondás”. Te hogyan reagálsz ezekre a beszólásokra, amiket egyébként nagyon jól karikírozol a darabban?

– Próbálok kedves maradni, de amikor egy nap ötször hallom ugyanazt, például a fent említett hozzászólásokat, érzem, ahogy kinyílik a bicska a zsebemben. És erősen fantáziálgatok arról, hogy végre egy igazán meghökkentő választ adjak, ne pedig mindig csak jól neveltet, hisz ők sem fogják vissza magukat az okoskodó kijelentéseikkel. Remélem, én soha nem leszek ilyen jól megmondó típus.

– Most hogy vagy, lelkileg és fizikailag?

– Köszönöm, jól. Egyedül ez a mostani megfázás visel meg, amúgy minden a legnagyobb rendben és egyáltalán nem teher a számomra ez az állapot. Fitt vagyok, jól érzem magam, tornázni járok még mindig, a kislányom pedig egy tündér. Mindenben benne van, de azért néha szokott jelezni, hogy kapcsoljak kicsit lassabb tempóra.

– A Mester és Margaritában a párod a Mestert, te pedig Margaritát alakítod. Ez eleve egy erős egymásra hangoltságot jelent és talán érezhető a “Kismama-kaland”-ban is a hatása. Jól gondolom, vagy rosszul?

– Azt hiszem, ez az egymásra hangoltság inkább abból adódik, hogy nagyon szeretjük egymást, és csodák történnek velünk, amióta párként és immár családként vagyunk együtt. Minden, de igazán minden úgy alakult és alakul most is, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mindennek akkor van itt az ideje, amikor úgy érezzük, hogy nem kell engednünk semmiféle polgári elvárásnak.

– Hogyan folytatódik majd az életed szakmai értelemben a szülést követő időszakban?

– Ezekről a dolgokról most még nem tudok nyilatkozni. Még nem beszéltünk erről Ráckevei Anna igazgatónővel és Gemza Péter művészeti vezetővel. Most a Picur érkezése van terítéken. Ennek a boldogságában úszom.

– Meddig marad műsoron az előadás?

– Ebben az évadban még december 21-én és 22-én játszom. Utána ebben a formában már nem lesz aktuális, mert január közepére várjuk a kismanót. Az pedig, hogy mi az előadás további sorsa, még a jövő zenéje.

– A kislányotoknak egy DVD felvételt remélem, félreraktok majd.

– Természetesen. Sőt, írtam is neki mindenfélét erről az időszakról, és ezeket a jegyzeteket szintén megkapja majd.