A cikk eredeti megjelenési helye: dehir.hu
Kezdetben kíváncsi idegenek voltak, akik a jövőről beszélgettek, most egy tevékeny, alkotó csapat, akik színre viszik a 2012-ben született Ábrahám történetét.
Réka, Petra, Vivien, Zsuzska, Judit, Terka, Anna. Csak néhány név a csapatból, akik tizenhárman vannak. Szinte mind nők, egyetlen férfi van köztük, ám jelenleg, ezen az estén éppen igazoltan hiányzik a Kossuth utca 1. szám alatti teremből, ami a Csokonai Irodalmi Laborban (régi nevén az IPK-ban) található. Helyére Melinda lép be, ő veszi át a szerepét a világot jelentő deszkákon, ahol némi játékos bemelegítést és beszélgetést követően a munka folyik.
Egy készülő előadásból láthatunk részleteket, melynek színészei valójában civilek – a szó legjobb értelmében. Óvónő, informatikus, marketinges, szociológus hallgató és a kreatív kézművesipar világából érkezett alkotó ugyanúgy van köztük, mint színházhoz egyébként erőteljesen kötődő profi bábos és nyugalmazott egyetemi tanár. De itt ez nem jelent semmit, mondják a hölgyek, demokrácia van, mindenki számít, mindenki ugyanannyit ér, mindenki ugyanannyira fontos.
Februárban találkoztak először, a Csokonai Színház, ezen belül is a CSIP, azaz a Csokonai Ifjúsági Program felhívására jelentkeztek, ami egy kreatív alkotóműhelyre invitálta a debrecenieket.
„Gondolkodjunk közösen arról, hogy milyen remények és félelmek élnek bennünk a jövővel kapcsolatban: legyen az személyes, társadalmi vagy akár globális kérdéseket érintő. A paráink és reményeink kibeszélése, játékos feldolgozása rendkívül szórakoztató és hasznos lehet mindannyiunk számára, ezért arra biztatjuk az itt élőket, időseket és fiatalokat, hogy csatlakozzanak a Csokonai közTérhez, ahol izgalmas találkozásokon keresztül előre ízlelgethetjük a holnapot!”
Egy ilyen felvezetésről sokan sokfélét gondolhatnak. Volt, aki mást képzelt el, s mégis itt maradt, része a csapatnak azóta is. Mások egy-két alkalom után távoztak. De időközben érkeztek is, illetve még most is érkeznének, ha lehetne, de már olyan állapotban van a program, amikor nem igazán lehet becsatlakozni. Hogy milyen ez az állapot, hol tartanak most, abból bőséges ízelítőt kapunk a meghívott vendégeknek, a helyi sajtó munkatársainak tartott előadásból.
A játék hőse Ábrahám, aki 2012-ben született. Igazi édesanyja lemondott róla, egy kórház előtti inkubátorban hagyta. Két nő fogadta örökbe, így egy sajátos családban, két édesanya mellett nőtt fel. Nem akarunk szpojlerkedni, maradjunk annyiban, hogy Ábrahám története és életpályája sok-sok beszélgetést követően született meg, és olyan sztori, ami egészen reálisnak hat.
Magából az ebben a pillanatban még vázlatos, de formálódó előadásból és a játék utáni irányított beszélgetésből, melyet Vajland Judit, a színház sajtóreferense vezetett, sok mindent megtudhattunk a program céljairól, feladatáról, de a közösség a Dehir újságírójának kérdéseitől sem zárkózott el.
Ahogy Gemza Melinda és Varga Nikolett (CSIP program) elárulják, nem akármilyen társaság jött össze: ez az eleinte csupa idegen, akikből – ezt sokszor hangsúlyozzák: idővel igazi közösség kovácsolódott – lelkesen és elszántan vállalta, hogy rendszeresen találkoznak és kéthetente (mostanában pedig hetente!) alkalmanként három órákat töltenek el egymás társaságában. Beszélgetnek, terveznek, jegyzeteket készítenek – egy része ezeknek ott van a falon.
Ahogy Terka megjegyzi, nem sokkal azután, hogy elindult a program, a szomszédban kitört a háború. Ez a nyomasztó élmény és helyzet is hatott rájuk, amikor próbálták elképzelni, milyen lesz a jövő, az élet az előttünk álló évtizedekben.
Az Új Csokonai Fórumban tér is lesz majd minderre – hangzik el. S ez azt is jelenti, hogy lesz folytatás: egyrészt ennek a mostani közösségnek el kell jutnia a darab bemutatójáig (s remélhetőleg többször is játszani fogják!), másrészt új (hasonló és mégis más) műhelyt vagy műhelyeket is létrehozhatnak majd. Az infrastruktúra persze, tudjuk, nem minden. Itt semmi extra díszlet, jelmez nincs.
Egy sapka elég, hogy egyértelmű legyen, Ábrahám van a színen, vagy elég egy kissé gépies járás, és elhisszük, hogy egy robot őrzi a folyót. Ez a színház külsőségek nélkül is működik.
A szél fújt össze minket – fogalmazza meg frappánsan az egyik ifjú hölgy. Szeretettel beszél a programról, a munkáról, a társairól. Láthatóan jó társaság alakult itt ki. Semmi nem kötelező, de mindent szabad. Az alkotóenergiák, az ötletek nem is összeadódnak, hanem hatványozódnak. E sorok írója magában végigpörgeti, mennyire nem extrém ötlet az, hogy ilyen alkotó közösségek alakuljanak ki – némi rásegítéssel. A hetvenes-nyolcvanas években például tele volt a város színjátszókörökkel, akkoriban a munkásfiatalok (van még, aki emlékszik erre a fogalomra, szóösszetételre?) nem csak meccsekre, koncertekre és kocsmába jártak, de akár mozgásszínházba is – színészkedni. A huszadik század első évtizedeiben léteztek munkásdalárdák, de ha kicsit nagyobbat lépünk vissza az időben, Shakespeare darabjában, a Szentivánéji álomban az athéni mesterek a királyi esküvő estéjére színdarabbal készülnek.
Madák Zsuzsanna dramaturg és rendező a “hétköznapokban” is. Lételeme a színház, hozzá van szokva a próbákhoz, a színészekhez, az alkotó, tevékeny munkához, amikor a semmiből létrejön valami – egy előadás, nagyon sok munkával. Itt is jól érzi magát, aktív része a csapatnak. Ahogy a közösség dicséri, olykor egy-két mondattal, mozdulattal segít annak érdekében, hogy minden a helyére kerüljön. A közösen kulcsszó, ezt is gyakran hangsúlyozzák a hölgyek, akik sokfélek, és más és más indíttatásból vannak itt. Az is izgalmas, ahogyan a világot látják, meg az is, ahogy képesek összehangot teremteni a programban. Van, aki például a legkevésbé sem érdeklődik a technikai eszközök iránt, de itt a mesterséges intelligencia vagy az agykutatás kérdésköre is előkerül, és mint mondja, sokat tanult a többiektől erről.
Amikor arról érdeklődöm, hol vannak a férfiak, sok minden elhangzik, miért passzívak, miért nem érnek rá, mi más, mi fontosabb tölti ki a szabadidejüket. Maradjunk abban: lehetne itt a helyük, nem kevésbé elfoglaltak ők sem, mint azok, akik itt vannak.
Akarat kérdése is, sikerül-e megoldani, hogy legyen, aki otthon vigyáz a négy gyerekre, vagy ha vizsgára, dolgozatra kell készülni, az ne ütközzön a szokásos csütörtöki találkozással.
Úgy sejtem, ahogy ragyognak, sziporkáznak, mosolyognak, érvelnek, mesélnek ezek a nők, akik most egy új, izgalmas és értékes közösséget alkotnak, később is fognak találkozni. Az, hogy életük egy adott pillanatban összefutottak, váratlan és különleges lehetőség. Egy kétszázezres városban ők még húszan sincsenek, de a gondolataik, a véleményük, az általuk létrehozott játék hatással lehet majd másokra. Reméljük, lesznek még ilyen és ehhez hasonló közösségek – még akkor is, ha ez egy hosszabb folyamat. De egy várost nem csak utak, épületek alkotnak, nem csak a hivatalos intézmények jelentik a kultúrát, hanem az ilyen közösségek is. Velük, általuk is többek vagyunk, lehetünk.
Fotók: Máthé András
