(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 04. 26. Gyürky Katalin
Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak a debreceni teátrumban.
A Víg Kamaraszínház színpadára álmodott Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak szép példája annak, hogy hogyan lehet egy régies nyelvezetű, és épp ezért a mai fül számára nehezen „hallható”, azaz nehezen értelmezhető szöveget egy erős rendezői koncepciónak köszönhetően úgy közvetíteni a nézők felé, hogy az ne csak élvezhető és befogadható legyen, hanem a mai kor emberének is tudjon újat, tanulsággal szolgálót nyújtani s mutatni.
S szögezzük le mindjárt az elején: a rendezőnek, Méhes Lászlónak nyilván az eredeti szöveg okozhatta az egyik legnagyobb nehézséget, hiszen az 1799-ben keletkezett Csokonai-mű olyan szavakat tartalmaz, amelyeket ma már nem használunk, vagy ha használjuk, épp ellenkező értelemben a bő kétszáz évvel ezelőtti jelentésükhöz képest. S ebből következően, ilyen esetben nyilván a színészi játéknak kell kompenzálnia ezt a nyelvi problémát: a gesztusok, a mozdulatok szintjén kell érzékeltetni, hogy tulajdonképp mit is akart Csokonai egy-egy mondattal kifejezni.
Ismervén az eredeti szöveget és látva a mostani darabot, bizton állíthatom, hogy Méhes László rendezéséből – épp a színészek rendkívül erős gesztusnyelve miatt – jóval több jött ki egy harsány, szórakoztatni kívánó, a vásári komédia szintjén megrekedő alkotásnál. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Csokonainak a Karnyónéval mindössze ennyi lett volna a szándéka, azt viszont igen, hogy a komikus elemek megléte, pontosabban meghagyása mellett Méhes rendezése előtérbe hozza azokat a tragikus elemeket is, amelyek felett – Csokonai művét olvasva – esetleg elsiklanánk. Így az egész darab sokkal inkább sírva nevetős lesz, igazi tragikomédia, amely főleg az özvegy sorsának bemutatására helyezi a hangsúlyt.
Oláh Zsuzsa Jászai-díjas színművésznő Karnyóné bőrébe bújva tökéletesen teljesíti a rá szabott, egyáltalán nem könnyű feladatot. Rendkívüli átéléssel képes Karnyóné sorsát – a magát özvegynek hitt, ám még kikapósnak gondolt, öregedő, ugyanakkor fogyatékos gyerekét egyedül nevelő nő tragédiáját láttatni, azét az asszonyét, aki nehéz helyzetéből kiutat csak és kizárólag egy új pár megtalálásában remél. S Méhes rendezése azzal, hogy ezt a nem ritka asszonysorsot hangsúlyozza, máris maivá, korszerűvé, elgondolkodtatóvá formálja a Csokonai írta történetet.
Hisz Karnyóné tragédiáját látva sok mai középkorú nő magára ismerhet: Oláh Zsuzsa a ledér, s valóban tragikomikus viselkedésével, ruháját ki-begombolgatva, szoknyáját fel-felhúzogatva, s ezzel önmagát a két nálánál jóval fiatalabb férfinak, Lipittlottynak (Pál Hunor) és Tipptoppnak (Janka Barnabás) „kínálgatva”nemcsak Karnyóné magatartása elé tart tükröt, hanem sok egyedülálló nőt is figyelmeztet: egy „szedetlen szőlőcske” efféle magakelletése könnyen teheti nevetségessé az ember lányát. Olyannyira nevetségessé és megalázottá, hogy abból a fogyatékos gyermek, Samu (Papp István feledhetetlen alakítása) iránt érzett szeretet és felelősségtudat ellenére sincs más kiút, mint az öngyilkosság, amely tett ebben a koncepcióban különös hangsúlyt kap: ezen a ponton Méhes még az eredeti alkotáson is mer változtatni. Csokonainál ugyanis Karnyóné a félkegyelmű Samut elküldi ugyan a patikába méregért, de azt Tipptopp útközben altatóra cseréli. Itt viszont Karnyóné valóban mérget iszik, érzékeltetvén, hogy tényleg nem bírja elviselni, amit a szeleburdiak vele tettek. Hogy azután ezzel még erősebbé váljék a befejezés: a halottnak hitt Karnyó váratlan felbukkanásával „az épp most haló” Karnyóné minden tettének értelmetlensége, saját maga „áruba bocsátásának”, majd emiatti öngyilkosságának teljesen abszurd mivolta még nagyobb hangsúlyt kap. Hisz Karnyó él – olyannyira él, hogy az őt alakító Bicskei Istvánnak a váratlan hazatérése, sőt, pusztán a jelenléte még „dob egyet” az amúgy is magas színvonalú produkción. Miközben – s ez is mutatja, hogy a darab milyen sokféle regiszterrel dolgozik – vannak olyan jelenetek is, például Tipptopp borzasztóan ízléstelen, „párisi” divatnak megfelelő ruházatának mutogatása, vagy a szobalánnyal való évődése (Mészáros Ibolya hatásos játéka), amelyeken tényleg önfeledten, mindenféle keserédes szájíz nélkül tudunk nevetni.
A remek színészi teljesítményt azonban egyéb – meglehetősen szokatlan – színpadi elemek is fokozzák, erősítik. Az egész játékot az az akusztikus légkör teszi még izgalmasabbá, amelyet Dargó Gergely színművésznek, jelen pozíciójában zeneszerzőnek és színpadi zenésznek köszönhetünk. Ő az, aki az egyik sarokban „megbújva” hol üstdobon, hol triangulumon, hol xilofonon és még sorolhatnám, hányféle „húron pendülve” különböző hangeffektekkel érzékelteti, illetve kíséri mindazt, ami a színpadon történik. S hogy ez mennyire beleillik a koncepcióba, arra két példát hoznék: egyfelől, amikor Karnyóné eldönti, hogy véget vet az életének, ugyanaz a baljós muzsika csendül fel, mint amikor elköveti az öngyilkosságot. Másfelől, mivel a történet Karnyóné kereskedésében játszódik, a bolt ajtajának nyitásakor, azaz egy újabb vevő/szereplő érkezésekor mindig ugyanaz a hang csendül fel. Ami azért is találó – s ezzel már a darab díszletezésénél tartunk –, mert egyébként a puritán színpadképből: egy csupasz, hatalmas asztalból, illetve az asztal anyagával megegyező, faburkolatú háttérből önmagában még nem érzékelnénk, hogy egy boltban járunk. Ehhez az ajtó nyitásakor és zárásakor felhangzó hanghatás szükséges. Nincsenek kirakva árucikkek, nincsenek polcok, amivel Rózsa István díszlettervező véleményem szerint szintén azt kívánta érzékeltetni, hogy nem a tárgyak, hanem a szereplők lelkében zajló folyamatok a fontosak. Akik – s ez is remek eleme a díszletnek – az átlátszó, fahatású fal mögött, a nézői várakozást fokozva, mindig jóval korábban feltűnnek, mint ahogy a boltba benyitnának.
