(Forrás: http://momus.hu/) 2018. 01. 25.
– Ha az elmúlt évszázad színházi krónikáit végiglapozzuk, azt olvashatjuk, hogy a bel canto csúcsának nevezett operát, a Normát egyetlen kivétellel csak és kizárólag Budapesten játszották. Az egyetlen kivétel sem mostanában történt, Vaszy Viktor 1965-ben mutatta be Szegeden. Most pedig Debrecenben a Csokonai Színház eredt Vaszyék nyomába. Az előadás karmesterével, Szabó Sipos Mátéval beszélgettünk.
– Mi alapján döntöttetek úgy, hogy színre viszitek a Normát?
– A legerősebb tényező a két évvel ezelőtti fergeteges sikerű Traviatánk volt Kolonits Klárival, s már azt az előadást is Nadine Duffaut rendezte. Az a produkció minden szempontból kiemelkedő együttműködés eredménye volt. Amikor a mostani évadot terveztük, már előzetesen is felmerült valami bel canto darab igénye. Ehhez tudni kell, hogy a Csokonai Színház az elmúlt évtizedekben a legnépszerűbb operákat végigjátszotta, a nemzeti műveket éppúgy, mint az ismertebb Mozart-, Verdi- és Puccini-alkotásokat, vagy a szláv szerzők darabjait. A bel canto irány viszont kevéssé volt erős, s amikor Klári felvetette, hogy nagy örömmel énekelné a Norma címszerepét, elég hamar egyezségre jutottunk.
– Nadine Duffaut is visszatérő vendég Debrecenben, magam a Traviata előtt még a Bohémélet rendezését láttam, de korábban más műveket is színre vitt már a cívis városban.
– Sokszor dolgozott már Debrecenben, igazán példás kapcsolatot sikerült vele kialakítanunk. Az operarendezés nagyon kényes feladat, de ennyire szenzibilis, felkészült alkotóval ritkán találkoztam mostanában. A Csokonai Színházban mindenki nagyon akceptálja a munkáját, már szinte állandó munkatársnak számít. Én másodszor dolgozom vele együtt. A Traviatában, ami egy kegyetlen női sorsot bemutató opera, már megismerhettem Nadin különös érzékenységét e téma iránt. A Normában, amiben két nő sorsa is kockán forog, talán még aprólékosabban bontotta ki ezt a pszichodrámát. Már maguk a próbák is egy pszichoanalízis mélységével zajlottak. Ebben bizonyára nagy előnyt jelent, hogy Nadine nem csak kiváló rendező, de empatikus nő is egyben.
– Mit tud a XXI. századnak mondani ez a majd kétszáz éves remekmű?
– Különös opera. A bel canto stílus az énekhang egyeduralkodó szépségére és virtuozitására épült, az énekesek hatalmas sztárok voltak és mindent – a zenét, a színpadot – az énekhangnak rendeltek alá. Ez a felfogás mára már idejétmúlt lett, hiszen ma a műfaj összművészeti élményként működik, melyben a dramaturgia és annak színpadi megjelenítése legalább annyira fontos része lett az előadásnak, mint a zene. A Norma azért különleges, mert egyrészt ízig-vérig bel canto, a maga csodálatos dallamaival, virtuóz koloratúráival, az előadókra bízott díszítési hagyományokkal, és formai sémákkal, másrészt egy olyan pattanásig feszülő pszichodráma, ami a korabeli alkotások közül messze kiemeli. Freud működése idején (a Norma után 70-80 évvel) találkozunk csak ehhez hasonló darabokkal ismét, de ma is nagyon időszerű.
– Mondjunk erre a pszichodrámára néhány példát!
– A mű tele van hirtelen és meglepő fordulatokkal. Nem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mi fog történni. De az első perctől kezdve jól érzékeltető az a kettősség, amit a szituációk rejtenek. Kimondatlan titkokat, a lelkekben zajló vívódásokat sejtünk minden helyzet mögött. A darab során a főbb karakterek folyamatosan változnak, de címszereplő jellemfejlődése a legerőteljesebb. A gyermekeit feláldozni akaró, majd szerelmi féltékenység és bosszúállás minden válfaját végigjáró elkeseredett düh a végén egy józan önfeláldozássá transzformálódik. Nem üres frázis, hogy óriási utat jár be ez a lélek. De Adalgisa személye is nagy változáson megy keresztül. A tiszta, egyszerű, őszinte szerelembe esett lány, Norma sorsába keveredve éli át a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot, a beteljesülhetetlen szerelmet, de egyben az együttérzést és rendíthetetlen kiállást egy másik ember mellett.
– Különös és operai viszonylatban egyedi kettejük kapcsolata is…
– A két nő végzetesen összekapcsolódik ebben a darabban, fölé- és alárendeltből, sorstársakká, majd vetélytársakká, végül együttérző barátokká válnak. Mindez egy közösen szeretett férfi miatt történik, akiben mindketten csalódnak és végül mindannyian „feláldozódnak” ebben a szerelemben.
– Lehet úgy fogalmazni, hogy annak ellenére, hogy a bel canto csúcsának a Normát mondják, ez a darab egy nem tipikus bel canto megközelítésű opera?
– Ha ezt a kifinomult pszichodráma jellegére értjük, akkor mindenképpen. Hogy a szélsőséges érzelmek ilyen váratlansággal és sűrűn váltakoznak, ráadásul a recitatívókban is, az mindenképpen egyedi. A férfi szereplőknek szűkebb ívet járnak be. Pollione-t, nem egy nagy hatalmú proconsulnak látjuk, mint híre járja, hanem egy csélcsap hódítónak, aki eldobva első szerelmét és gyerekeit, újabb szerelembe esik. Végzetét ő sem kerülheti el, de erénye csupán az, hogy a végső pillanatban Norma emberi nagyságát újból felismerve, önként vállalja a halált. Oroveso a druidák erejének és elszánt indulatának megtestesítője. Egy maroknyi vérszomjas sereg a római túlerővel szemben, aminek nem lenne semmi esélye, még ha Norma meg is adná a jelet a harcra. Az idő azonban csak nem érkezik el, bár háromszor kondul meg a harcba hívó gong. A dráma különös fordulata, hogy ez a tömeg, amely értetlenül áll az események fordulataiban, majd végül fájdalommal és rezignáltan döbben rá a csalárd igazságra, végül Norma áldozatán keresztül mégis halálba küldi a római helytartót. Orovesonak sem lehet más választása, mint lesújtva végignéznie saját lánya feláldozását. Ilyen összetett dramaturgia azért meglehetősen ritka más korabeli művekben.
– Mennyiben látunk majd klasszikus, avagy mennyiben modern felfogású rendezést?
– Egy abszolút klasszikus rendezés lesz, amennyiben ezalatt azt értjük, hogy nem helyezzük a mai korba a történetet, vagy nem akarunk látványvilágában sem elrugaszkodni az eredeti koncepciótól, Ebben az esetben ezzel én maximálisan egyet is értek. A Norma, mint az előbb elmondottakból ís kitűnt, egy nagyon erős és időtlen, minden korban jelenlévő emberi dráma, egy szerelmi háromszög érzelemgazdag kibontása. Az opera erről a három emberről szól, sorsukról, viszonyaikról, játszmáikról és végzetükről. A kerettörténet, a kor amelyben játszódik, nem annyira lényeges, csupán egy egzotikus, misztikus atmoszférába helyezi ezt a nagyon is valóságos konfliktust. Ezért teljesen felesleges lenne erre bármilyen más szituációt ráerőltetni, vagy más környezetbe helyezni. Ez nem adna többet a lényeg megértéséhez. Azért ebben a rendezésben is lesz egy kis allegorikus csavar, de legyen ez meglepetés…..
A színpadi szituációk elsősorban a lelki folyamatok bemutatásáról szólnak.
– Akárcsak a zene, nem?
– Pontosan, hiszen rettentően sokat mond Bellini muzsikája. Csak egy példa erre: a recitativók, amelyek a korabeli operákban a történet fordulatait hordozzák, itt a psziché változásait is megelőlegezik és a zenekari kíséret, ami néha csak pár akkord, nagyon pontosan reagál ezekre a lelki változásokra, hangulatváltásokra és segítik azok megértését. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy akkord egy mondat kezdetét, vagy végét jelzi és azt milyen dinamikával teszi. Ebben is különleges ez az opera.
– Beszéljünk még a szereposztásról!
– Kolonits Klárát már említettem, az Ő közreműködése ebben a darabban evidencia, különösen az elmúlt produkció, s annak sikere fényében. Oroveso szerepében Wagner Lajos a társulat több évtizedes múlttal rendező tagja lép színre. A társulat fiatalabb tagjai közül választottuk Clotilde és Flavio megszemélyesítőjét, Rendes Ágnest és Biri Gergelyt, mindketten komoly szerepeket tudhatnak már hátuk mögött.
