A kritika eredeti megjelenési helye: dehir.hu
Itt egy igazi romkom, amiben mintha a francia Amelie, a cseh Menzel és az olasz Sorrentino találkozna.
A történet egyszerű. Egyszerű, de varázslatos is. S nem csak a történet, hanem az is, ahogy elmesélik. Talán nem is annyira meglepő módon egészen filmes-mozis hangulatú a játék, ahogy azt Ilja Bocsarnikovsz több debreceni rendezésében is megtapasztalhattuk. A helyszín egy kisváros, valahol a világ végén, ahova még vonatok is csak ritkán érkeznek. Itt éli nem túl izgalmas napjait az állomásfőnök (Mercs János), a tanár (Csata Zsolt), a tanárnő, azaz Cucu kisasszony (Wessely Zsófia), az amatőr (de annál lelkesebb) zeneszerző Udrea (Kránicz Richárd), meg a többi kisember.
Ám egy este felbolydul minden: egy ismeretlen fiatal nő (Hajdu Imelda) érkezik e városkába – és hirtelen más lesz a világ. Mintha az Amelie csodálatos életének szertelen áradása keveredne Menzel cseh filmjeinek derűjével és furcsa figuráival, valamint Paolo Sorrentino mesélő kedvével.
Úristen, ki ez a lány? Ki ez a fiatal nő? Mit keres itt? És szóba áll velünk? Az események felgyorsulnak, de csak azért, hogy újabb és újabb fordulatok után azt érezzük, jaj, csak soha ne érne véget ez az éjjel.
Különös érzés uralkodik el a közönségen, ahogy a történet lepereg előttünk. Mintha már láttuk volna ezt az egészet, mintha személyes ismerősünk lenne mindenki, mintha erről meséltek volna otthon, valamikor a nagyszüleink, szüleink is. Vagy éppen mi a gyerekeinknek? Érzelmekről, tettekről, váratlan fordulatokról, a megszokott helyébe lépő újról. Álmokról, szerelemről.
Ahogy az életben, a Névtelen csillagban is vannak kisebb-nagyobb szerepek. Mercs János vasutasa mindent visz: ahogy lép, ahogy táncra perdül, ahogy megszólítja a közönséget, s eljátssza, hogy megy a gőzös (vagy éppen jön, és nem gőzös, hanem dízel!) pillanatok alatt meghódítja a nézőteret. Hajdu Imelda és Csata Zsolt újra bizonyítják, hogy bátran lehet rájuk építeni – mint az Edmondban is.
Sportnyelven szólva: nagyon jó igazolások, ahogy Wessely Zsófia is, aki ezúttal is más arcát mutatja, mint eddig. S ha Ilja Bocsarnikovsz ennek a csapatnak az edzője, akkor bizony azt kell mondanunk, a mester remekül érzi a kispadról, mikor kit kell pályára küldeni.
Kiss Gergely Máté a legjobbkor érkezett – vissza? haza? – a társulatba, Grig szerepében pedig az olasz neorealista mozikat idéző háttérből tenyérbemászó eleganciával ragyog ki.
Jó ideje figyelem, hogy Vranyecz Artúr és Kránicz Richárd milyen parádés magabiztossággal képesek bármilyen szerepet is élettel, egyéniséggel megtölteni. Lehet, hogy nem freskót festenek, hanem tollrajzot firkantanak a papírra: de ha a galambot és az olajágat Picasso jegyzi, akkor ott már nem nagyon van miről beszélni.
Ebben a társulatban nagyon sok zeneiség van, nem véletlen, hogy itt is szinte végig szól valami a háttérben. Leginkább franciás hangulatot árasztó harmonikaszó, vagy Kusturica-filmeket idéző délszláv ritmusok. Vagy már rögtön a legelején egy lendületes, sokféle hangszerrel építkező, s a magamfajta zenefogyasztó számára a nyolcvanas évek magyar alternatív zenekarainak (Európa Kiadó, Kontroll Csoport) aranykorát idéző hangulatú dal.
A modern, praktikus díszletek, az erős, és nem erőlködő játék, valamint ez a magával ragadó történet sikerre kell, hogy ítélje a Névtelen csillagot. Azt csak halkan teszem hozzá: e romantikus komédia szerzőjének nem volt túl sok ideje megalkotnia életművét. A zsidó származású román író, Michail Sebastian 1907-ben született, s bár túlélte a háborút, 1945-ben egy teherautó csapta el. A Névtelen csillag 1942-ben indult el útjára. Nyolcvan éve. Ám fényéből semmit nem veszített. Máig nagyon friss, nagyon üde, nagyon közép-európai.
