Idén ünnepli fennállásának 150. évét a Csokonai Színház. Az utolsó bemutató, a Tüzet viszek kapcsán beszélgettünk Gemza Péterrel, az előadás rendezőjével.
– Hogyan merült fel, hogy Hubay Miklós 1975-ben született alkotása bekerüljön a jubileumi évadba?
– Sokáig keresgéltük azokat a darabokat, amik valamilyen úton-módon kapcsolódnak a debreceni művészekhez vagy azokhoz a generációkhoz, akik itt dolgoztak. Az ünnepi évad összeállításakor számos szempontot figyelembe kellett vennünk: a reneszánszt (ugyanis ez a korszak következett a tematikus évadok sorában), a Debrecenhez való kötődést, és szerettünk volna kortárs darabokat is bemutatni. A sok ötlet közül kiválogattuk a minket érdeklő témákat, így lett az évad része a Tüzet viszek.
– A történetet Soós Imre sorsa ihlette. A paraszti származású tehetség az egyetemet követő éveiben Debrecenben játszott, később a fővárosban dolgozott és sikert sikerre halmozott; 1956-ban még Cannes-ban ünnepelték a Körhintában nyújtott alakításáért, 1957-ben (27 évesen) pedig feleségével együtt öngyilkosságot követett el (melynek körülményei máig tisztázatlanok). Vámosi László, aki Soós Imre tanára, majd Debrecenben rendezője is volt, 1988-ban színre vitte a Tüzek viszeket a Nemzeti Színházban. Az előadásról kiadtak egy DVD-t, s még előtte, 1981-ben film is készült a drámából Cserhalmi Györggyel a főszerepben. Ezek a változatok, felvételek befolyásolják a rendezést?
– Ilyenkor két dolog lehetséges. Vagy mindent meg kell nézni, vagy semmit – én az utóbbit választottam. Vannak olyan szakaszai a darabnak, amiket átdolgoztunk, másfajta dramaturgiát adtunk neki, hogy azt szolgálja, amit mondani szeretnénk. Az alapszöveget, a Hubay-féle elképzelést nem sértjük vele, csak bizonyos dolgokat jobban ki szerettünk volna domborítani. Azt gondolom, hogy a darab sok síkja közül nagyon erős az egyén és a közösség viszonyának boncolgatása. Bárkire könnyen rá lehet nyomni egy bélyeget, az egyes embert nagyon meghatározhatja, rossz értelemben determinálhatja származása, születése. Ráadásul, ha jól végzi a munkáját, könnyedén rosszindulatúan bánhatnak vele: irigység veszi körül, vagy a közeg kicsinyes, amiben él, és egy ilyen helyzetet nagyon nehéz kezelni. Ebben a történetben a közeg minden lehetséges akadályt a szerelmespár elé gördít. A központi szereplő egy színész, aki másképp képzeli el a színjátszást, mint a környezete, van benne valamiféle őserő, és bár nem volt az, folyamatosan a műveletlenségével piszkálták. Egy ilyen közeg a pozitív énképet is roncsolja, s nehéz eldönteni, hogy mi az a pont, amikor átfordul az egész egy pszichotikus állapotba. A darab az érzékenység és a normalitás kérdését is felveti – meddig vagyunk normálisak, mit jelent az, ha valaki érzékenyebb a többieknél?Engem ez, az ilyen helyzetekben működő sémák érdekeltek a leginkább.
– Melyik lesz fontosabb, a doktornővel kialakult szerelem vagy az előbb említett „művészsors”?
– Én a művészsorsot előbbre venném. A szerelmi szál, a nagy egymásra találás is fontos, de mind a két főszereplő sorsa azért alakul így, mert egyikőjük sem a jól kitaposott ösvényt járta a szakmájában, munkájában. Akár igaza van a doktornőnek, akár nem – abban, hogy hogyan gondolkodik a terápiáról –,érzi, hogy a bevett módszerekkel nem mehet tovább a kezelés, hogy valami mást kell csinálni. Mindegy, hogy honnan jön az ember és mindegy, hogy milyen munkát végez, ha új utakon jár, az mindig nagyon nehéz.
– Tehát a mostani, debreceni értelmezésben a kor nem lesz fontos.
– Nem. Szerintem nagyon aktuális ez a történet. Felmerült a próbafolyamat során is, hogy mi értelme az 50-es évek politikai, társadalmi hozadékáról beszélni. Szerintem ez nem az 50-es évek, bármely korban megtörténhetne, akár ma is.
– Máté/Soós Imre története azért is alakul így, mert a korszak áldozata. A Rákosi éra propagandagépezete felkarolta őt és a hozzá hasonló, paraszti származású tehetségeket, majd nem foglalkozott velük.
– Igen, de úgy gondolom, hogy ez a jelenség ma is létezik. Az, hogy kit milyen rendszer emel ki vagy föl, engem kevéssé érdekelt. A dráma nem a politikai szálban van, a felemelkedésben, hanem abban, amikor azt mondják, hogy már nincs szükség valakire. Az már nem a politika, hanem a szakmai közeg, az interperszonális kapcsolatok, személyes döntések. Például azt, hogy Margit (a szintén paraszti származású színésznő) miért nem kapja meg Elektra szerepét, nem lehet pontosan tudni. Engem is az izgat, és Hubay-t is az érdekelte, hogy megijedünk attól, ha valami más, eddig nem ismert kerül a színpadra: hogy például a közönség azt mondja majd, hogy ez nem is Elektra, mert mást szokott látni. Én ebből a kisstílűséget, a középszerű művészi gondolkodást olvasom ki. Ez az, amivel ezeket az embereket tönkreteszik.
– A Hubay-szövegnek több változata is ismert, melyikre támaszkodik a debreceni előadás? 
– Az eddig elmondottakat támasztja alá, hogy a politikai szál nem volt erős egyik változatban sem. Érdekes, hogy van olyan variáció, amiben a két főszereplő már meghalt, és újraéli az egészet. Nálunk a történet lineáris módon indul – bizonyos időugrásokkal –, majd a két főszereplő a halál utáni állapotban jelenik meg, a lezárás pedig újra a darab jelen idejében történik. Vagyis beletettünk egy kis hurkot. A visszajátszáson alapuló jelenetekben lehet igazán tetten érni azokat a pillanatokat, amikben még úgy lehetne – másképp – dönteni, hogy lehetségessé válna egy, ha nem is boldog, de nem ennyire tragikus vég.
– A két főszereplő két nagyon eltérő karakter, egy paraszti származású, ösztöneire támaszkodó férfi és egy tanult, művelt, nyelveket beszélő nő. Őket Kiss Gergely Máté és Zeck Juli játssza. Hogy passzol a színészekhez a karakter, és hogy passzol egymáshoz a páros?
– A szereposztással nagyon elégedett vagyok. Mindig munka közben derül ki, hogy megfelelő-e, de ahogy kezdem egyre jobban ismerni a társulatot, a szerepek kiosztása is egyre könnyebbé válik. A színészek jól hozzák a karaktereket – egyébként nagy színészi munkát kíván mindenkitől a darab. Két meghívott vendég is van a produkcióban, Varga Balázs Nyíregyházáról és Téri Sándor.
– Ez lesz az évad utolsó bemutatója, eleve rossz pozíció, mert nincs idő elégszer játszani.Mi lesz a sorsa?
– A közönség dönt, hogy mennyire szeretik, mennyire terjed majd a híre. Stúdiódarab, nem lehet előre megjósolni a sorsát. Persze szeretnénk játszani a következő évadban is.
Az interjút készítette: Sándor Zita
