Két éve Don Ottavio volt a Don Giovanniban, ebben az évadban Kiss B. Atilla mellett meghívást kapott a Bánk bán címszerepére, most pedig A varázsfuvola Taminójaként keresi a szerelmet. Turpinszky Gippert Béla bár mindig a zene közelségében élt, kanyargós úton érkezett el az operaénekesi pályára.
− Színész is voltál korábban, csak utána építetted az énekesi karriered, és arra gondoltam, hogy talán a nagyapai, apai minta keveredett benned az útkeresés során.
− A nagypapámmal nagyon hasonlóan alakult az életünk korai szakasza. Bár Wagner-tenor volt, ő is jogot végzett, ledoktorált és utána került az Operába. A fia, az édesapám színész, a Színművészeti Főiskola musical-operett szakán szerzett diplomát. Itt, Debrecenben is játszott. Igazából sok online felületen kevertek minket, hisz három generáció viseli a Turpinszky Béla nevet, ezért változtattam a magamét Gippertre, a nagymamám francia felmenői után. Visszatérve a kérdésedre, a művész családoknál gyakran feltételezik, hogy egyenes út vezet a gyerekeknél is a művészpályára, de szerintem, ha okosak a szülők, akkor ezt egyáltalán nem erőltetik, hanem irányítottan keltik fel a gyerekek érdeklődését. Persze így is, úgy is belecsöppensz egy világba, hozol otthonról világlátást, trükköket, ahogy a cipész, az orvos, az ügyvéd. Először az apám világa vonzott, a prózai színészet érdekelt, a filmrendezés. Játszottam prózai szerepet is, például az Imádok férjhez menni férfi főszerepét Csutka István rendezésében, léptem fel vígjátékokban, aztán egyre jobban vonzott az opera. Elmentem tanárhoz és kiderült, hogy van értelme, a hangom is fejlődött, foglalkoztam is vele sokat, de az opera hosszú tréning, és talán nem is volt baj, hogy nem húszévesen kerültem bele ebbe a világba. Mindig volt kapcsolatom a komolyzenével. Gyermekkoromtól zongorázni tanultam, zeneiskolába jártam, és énekeltem rock zenekarban a gimnáziumban. 25-26 évesen kezdtem el énektanárokhoz járni: Kaposi Margit, Adorján Ilona, Oberfrank Géza és Kéringer László tanítottak. Egyetem alatt Győrben már énekeltem Ottót, aztán diploma után elmentem Olaszországba egy féléves koncertszerződéssel.
− A jog szélsőséges választásnak tűnik a komolyzene világához képest. Volt egyfajta családi presszió feléd, hogy legyen valami biztosnak vélt szakmád?
− Persze, bár ahhoz képest, hogy tudtam, nem ezt fogom csinálni, a jogi egyetem egy kicsit hosszú és gyötrelmes volt. Annyiban mégis van átjárás a két terület között, hogy mindkettő humán beállítottságú embert igényel, nem mellékes az igazságérzet, s nem nélkülözi a filozófiai hátteret sem. Miközben a jogra jártam, Kecskeméten, Miskolcon, Győrben játszottam kisebb tenor szerepeket, és abból tartottam fenn magam. Mikor megkaptam a diplomát, már csak az éneklés maradt.
− A nagyapád figyelemmel kísérte a pályádat? Mondott véleményt?
− Ő nagyon fontos volt nekem, szinte apai figura, már csak azért is, mert csak 48 éves volt, amikor születtem. Nemrég ment el közülünk. Gyerekkoromban a szüleim sokat dolgoztak, játszottak, forgattak, és én gyakran voltam a nagyszüleimmel. Biztos, hogy hat a minta, mert láttam őt gyakorolni, énekelni, de ami igazán mérvadó volt, az a fegyelme, kitartása és a becsülete. Igazi németes, wagneres és nem utolsó sorban szigorú értékrend, amivel nem volt mindig egyszerű együtt élni, de az vitathatatlan, hogy nem lehetett mellette csak úgy elmenni. Nagyon hatott rám. Figyelte, hogy mi történik a pályámon, és nagy nyomás volt ez nekem (nevet). Jó is volt, meg rossz is. Az elején elképesztően izgultam, ha ott volt a nézőtéren, mert nagyon kritikus volt. Foglalkozott is velem, aztán amikor Olaszország után látta, hogy a tanárommal jól kijövök, már hagyott, és ha nem messze játszottam, eljött megnézni. Furcsa, hogy már nincs velem. Tudtam, hogy ennek eljön az ideje, hogy ilyen módon egyedül maradok abban is, ahogy ítélkezem a teljesítményemről.
− A kritikusságát örökölted?
− Igen, de ebből szeretnék engedni, hogy egy kicsit több önbizalmam legyen. Hagyni a maguk útján haladni a dolgokat, megvárni, meghallgatni a számomra fontos emberek véleményét is. És tanulva ebből, megpróbálok kicsit visszavenni az erős önkritikus hajlamomból. Egy-egy hibának, kudarcnak meg lehet nézni a szerepét úgy is az életünkben, hogy milyen jó dolgot lehet belőle kihozni. Nem mindegy, hogy vezetnek a végzetek vagy vonszolnak.
− Említetted, hogy fél évig Olaszországban voltál egy koncertszerződéssel. Miért érezted úgy, hogy erre van szükséged?
− Elakadtam. Nem találtam az utamat, hogy pontosan melyik hangfajban énekeljek, és kicsit világot is akartam látni. Szerencsém is volt, mert jó szerződés volt, egy olasz tengerjáró céggel egy luxushajón. A színháza nagyobb volt, mint az Erkel, és havonta csak négy operakoncertem volt, így maradt időm képezni magam, repertoárt fejleszteni, nyelvet tanulni. Valószínűleg egyedüllétre is szükségem volt, de azért is fontos volt ez az időszak, mert pénzt tudtam keresni, ki tudtam szállni a mókuskerékből, hogy mindent elvállaljak, hogy fenn tudjam tartani magam és tanulni is tudjak. Olaszország után másfél évig csak tanultam. Ekkor, 2011-ben kerestem meg Kéringer Lászlót, és kezdtük újra az éneklést az elejéről. Utána elindultak a dolgaim: Kolozsváron debütáltam Bánk bánként, aztán Pécsett Turiddút és a kortárs parafrázisát énekeltem, amik hozták a többi szerepet.
− A debreceniek szeretnek Bánk bánként. A nemzet Bánkjaként emlegetett Kiss B. Atillával kettős szereposztásban szerepelsz az operában. A karrieredben fontos lépcső Bánk bán szerepe?
− Nagyon. Ez igazából az újrakezdés, a tanárommal kiépített új technikám eredménye. Ráadásul úgy alakult, hogy jól körbejártam, mert a Kolozsvári-, az Ős -, és itt most a Nádasdy-változatot is énekeltem. Nehéz, de szép szerep. Épp azért jó, mert a magyar, vagy lehet, hogy valamennyire a közép-európai lelkületet nagyon-nagyon érzékletesen mutatja meg, az önmarcangolást, a becsület kérdését, a szembenállást a hatalommal, a döntési helyzetek problémáit, és ebből a szempontból mindegy, hogy melyik változatot játssza egy színház. A közönség nagyon fontos ebben, és nemcsak a tapsnál. Érezni kell, hogy veled együtt átélik ezt a történetet. Az a típus vagyok, aki akkor tud ellazulni, ha tudja, hogy korábban, tehát a felkészüléskor mindent megtett a színvonalas munkáért, és nem az aznapi állapotától várja a megoldásokat. Persze ma lehetetlen reneszánsz embernek lenni, és mindent tudni, eszméletlenül kitágult a világ, a megtanulható tudásanyag. Ehhez már nem elég egy emberélet.
− Mennyiben akarsz vagy tudsz reneszánsz ember lenni?
− Hinni szeretnék abban, hogy a felkészültség, a tudás, a dolgok empirikus megélése, tapasztalása tényleg hatalom. Fontos a reklám, mert különben nem hallanak, de az is, hogy jó, megbízható és pontos légy. A nagyapámon azt láttam, hogy kevesen tudták azokat a szerepeket megtanulni, akár fizikális értelemben is, mert azoknak a szerepeknek elsajátítása valahol sportteljesítmény is volt (Siegfried). Ha viszont képes rá valaki, akkor lesz felkérés is, és lehet előrelépni. Azt hittem sokáig, hogy ez ma is teljesen így működik, de nem mindig, mert talán ma kicsit fontosabb kiről mit írnak, milyen a reklámja. Ennek ellenére bízom benne, hogy a tudás, tapasztalás fontos.
− Tamino szerepére vágytál?
− Az nagy öröm volt, amikor Rusznyák Gábor elmondta az elképzelését a karakterről: egyszerűen gondolkodó, férfias, hősies, nagyon szerelmes, nem önsajnáltató karaktert vázolt, aki tudja, hogy mit szeretne, és ezért mindent megtesz. Persze sok szerepálmom van. Kezdetben, mikor igazán élvezetessé vált az éneklés, nagyon hősies figurákra vágytam, ezek mentek könnyebben. Aztán rájöttem, hogy jó dolog színesebb karaktereket játszani, énekelni, akikben van szerelem, néha humor, könnyedség, önirónia, de közben fájdalom és hősiesség is. Egyre jobban szeretem a nem egy tömbből faragott, összetettebb figurákat, amihez nagyon illeszkedik az olasz, illetve a francia repertoár. Faust, Don José, Pollione, Ernani… Bár továbbra is szeretem megélni a színpadon a mindent elsöprő indulatot, a következményekkel nem törődő, vulkánszerű igazságtételt. Szeretem, ami színészileg kihívás, ami próbát, kísérletezést igényel, még ha az idő és az energiák okos beosztása néha elég komoly feladat.
Az interjút készítette: Vajland Judit
