Az Idióta után másodjára rendez Debrecenben Sardar Tagirovsky. Kiállítás egy kurtizán életéről és haláláról három felvonásban – ezt az alcímet viseli a rendezésében színpadra állított A kaméliás hölgy-feldolgozás, amelynek alapjául a Dumas-regény és Verdi operája szolgál. A premier előtt beszélgettünk romantikáról és álromantikáról, a szívek tisztaságáról, pénzközpontúságról és a játék erejéről.
Mikor találkoztál először a Kaméliás hölgy történetével?
Othellót játszottam Paolo Antonio Simioninál a Római Magyar Akadémián és abban a színházi kísérletben ott volt egy mostani munkatársam, Nagy Bianka is, aki Marguerite-et, a Kaméliás hölgyet játszotta. Elkezdett a regény története érdekelni, aztán elém jött Verdi Traviátája is. Egy ideje szokásommá vált, és ezt a luxust szeretném sokáig megtartani, hogy elutazom a darabok helyszíneire. Pár évvel ezelőtt, amikor már foglalkoztunk A kaméliás hölggyel, Adorján Beáta dramaturggal elmentünk Párizsba is, mert úgy gondolom, hogy a gyermeki énem képes köztem és a helyszín között egyfajta élményt, kapcsolódást találni a történethez.
Mi fogott meg a történetben?
A kapcsolódási vágya hozzánk, vagy bárkihez, aki megértheti. Törékenynek tűnt a szerző, hisz az akkori patriarchális rendszerben képes volt kiállni egy elnyomott nő mellett. Ez egy roppant erős gesztus, mert strukturáltan gondolkodik arról, hogy egy társadalmi jelenség hogyan hat az egyénre. Azt gondolom, akkor a fiatalok romantikája volt az, ami ma a szabad élet vágya az emberekben. Ezt a szabadságvágyat abban a korban a romantika képviselte a hagyományőrzőkkel szemben. Szinte hippimozgalom volt, keresték a helyüket, de mert nem találták, elkezdtek a szerencsejátékokat játszani, vagy a színházba, mint egyfajta lebujba járni. Az akkori színház nagyon erősen kapcsolódott a kurtizánok életéhez, de ez nem új, mert aki nem ismeri a színház közegét, ma is úgy gondolja, hogy ez egy romlott világ. A kaméliásban tehát van egy korabeli bravúros szerkezet, ami a mai szemmel értelmezett romantika védjegyeit használja ahhoz, hogy elmeséljen egy fontos történetet az emberről.
A próbákon azt hangsúlyoztad, hogy nem romantikus regényként olvasod Dumas művét, a romantikát inkább tehát egy korabeli szabadságeszményként fogod fel, amit egy naturalisztikus, pénzközpontú, ítélkező világ határoz meg.
Nagyon érdekes a pénz mozgása ebben a regényben. Sokszor találunk benne egzisztenciális vonatkozású részeket: mennyit keres havonta egy párizsi fiatal, mennyi a lakbér, mennyit költ kurtizánokra, mennyiből tud megélni és hogyan teszi ezt egy kurtizán. Armand és Marguerite egyfolytában számolgatnak, nekem ez már a mai kapitalizmusról szól. Arról beszélgetnek, hogy a pénz mennyire tehet boldoggá minket. Mivel túl szépek a történetben a szerelmi kontrasztok, ezért emberi melankóliánkból vágyódunk arra, hogy szép szerelemként értelmezzük, pedig a regény azzal a naturalisztikus leírással kezdődik, hogy Armand kiássa Marguerite holttestét. Dumas szétbontja ennek a világnak, ennek a mátrixnak a darabkáit, és egyszer csak azt látjuk, hogy nem tudunk mit tenni azzal szemben, hogy múlandóak vagyunk. Viszont az a szeretet, találkozás, ami két ember között megtörténhet, legyőzheti az előbb említett strukturált működést. Rengeteg irodalmi mű alapanyaga, hogy egy szerencsétlen korban mikroszabadságokat kaphatunk, amiről gondolhatjuk és hihetjük is, hogy az a valóság. És akkor már benne vagy! És ha ez csupán egy pillanatnyi találkozás is, de megőrződik az emléke vagy maga az érzés, akkor a szeretet ereje kitágul annyira, hogy áthatja az utána következő évtizedeket is. Bár mi, színházi alkotók, nem megyünk ki tüntetni a világ éhezőiért, mégis valamiféle imaként, meditációként gondolok az előadásra: talán lesz olyan ereje, hogy az előadásonkénti ötven nézőből ötre hat majd annyira, hogy tovább tudja adni ennek az energiának a szépségét. A színház nekem attól szép, hogy ezt ideológiai vagy vallási felhang nélkül érheti el. A játék felszabadításáról van szó, nemcsak a színészek, hanem a nézők tekintetében is. Az általam rendezett Kaméliás hölgy alternatív kísérlet, és megvan az a lehetősége, hogy izgalmas eseménnyé váljon.
Az is játékosság része, hogy a néző rögtön az előadás terébe lép majd? A Csokonai Irodalmi Labor lépcsősorát, valamennyi terét díszletek, kellékek borítják…
A néző egy rendszerben evickélve megérkezik majd az előadás idejébe, amiből el tudom indítani az első jelenetet, majd együtt sétál a tereken át a színészekkel, miközben szól a zene. A mi koncepciónkban azért fontos a kiállítótér működtetése, mert ez az elmúló természetünk kiállítótere. A Csokonai irodalmi Labor eleve nem egy színházi épület, ezért kicsit játszótérré vált, amit Kupás Anna tervező maximálisan megoldott.
Miért a Traviatát és a regényt használtad az előadás alapjául?
Verdi már a nyitányban megtalálja az alapesszenciáját mindannak, amit Dumas próbál a regényben megfogalmazni. Használom a Traviata mérhetetlenül fájdalmas nyitányát, és Verdi zenéjét, mert érdekel, hogy azokon a pontokon, ahol a szavak világa a csúcspontra jut, hogy társul a zene. Hogy az értelmen túl meghalljam a zeneiségét, mert az sokkal több értelemről árulkodik, mint az adott szavak jelentése.
Az új szereplőkkel úgy tűnik, a regény naturalisztikus vonalát szeretnéd erősíteni. Mintha a fókusz Marguarite betegségére, közelgő halálára esne…
Van erre vonatkozó szerepkör a regényben, de mi tovább tágítottuk ezeket, mert érdekelt az a párhuzam, hogy hogyan viszonyulunk a járványhoz, vagy ahhoz, hogy az akkori orvostudomány valóban olyan gyógyítási módszereket alkalmazott, amelyeknek a 98%-a nem volt hatásos. Az a felismerési lehetőség volt a szemem előtt, hogy ha ezt kívülről látjuk, akkor talán több mindent érzékelhetünk abból is, ahogy a napi hírekben ma vezetve vagyunk. Azt tapasztaltam, hogy ha hirtelen leáll a világ, megváltoznak a szabályok, rögtön tehetetlenné válunk.
Azt írtad a darab ajánlójában, hogy igyekszel megfosztani a regényt a pátosztól és az álromantikától, de van benned arra vonatkozó akarat, hogy megmutasd azt is, hogy ezek a szerelmesek a kor elvárásai ellenében akartak valamit elérni? Lesz ilyenfajta ellentételezés?
Igen, sőt megjelenik maga Dumas szereplőként, aki szintén hozzátesz ehhez a fajta érzékenységhez, mert maga a szerző sem pártatlan a regényben. Dumas nagyon a kaméliás hölgy, Marguarite mellett van, és azt szeretné, ha megéreznénk ezeknek a nőknek a sorsát, érzékenységét. Nekem ez egy párhuzamos Rómeó és Júlia-történet, amiben már nincs meg az a tisztaság, de ott van a két lélek, akiben munkál a tisztaság iránti vágy. Ők már ennek a pénzéhes, romlott világnak a részesei, ezért ebben gondolkoznak, viszont van egy olyan része a személyiségüknek, ami kimászna ebből egy pillanat alatt. Dumas azonban zseniális szerző, és olyan csapdába ejti őket, amelyből abban a korban képtelenség volt kijutni. Ha ma eltűnsz a világból és van egy kis tőkéd, és megint a pénzről beszélünk, akkor túléled a szerelmeddel az életet, de akkor ez nehéz helyzet volt. Sokkal lényegesebb volt, hogy ki mit gondol rólad. Épp ebben a naturalisztikus miliőben mutatjuk meg a szívek tisztaságát és a fényt. Az érdekel, hogy 99 százaléknyi sötétséget úgy tudjak megmutatni, viszonylag játékosan ebben a térben, hogy arra az egy százalék fényre vágyjunk.
Vajland Judit interjúja
