(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 06. 17. Gyürky Katalin
Meddig terjed a hit? Hol a határa, s mikortól csap át gyávaságba, haszonlesésbe, nyerészkedésbe? Mi tart össze egy közösséget, s mikor kevés a „malter” ahhoz, hogy egy csapat működni tudjon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések járhatnak az ember fejében, amikor megnézni az eredetileg Bródy János, Szörényi Levente és Ivánka Csaba színre álmodta, egy hátborzongató erdélyi népballadán és Sarkadi Imre töredékben maradt drámáján alapuló rockoperát. Azt a Kőműves Kelment, amelyre most a Csokonai Színház művészei Mészáros Tibor rendezésében vállalkoztak, s amelyet rendhagyó, egyben hagyományteremtő módon nem a kőszínházban adtak elő, hanem a debreceni szabadtéri színpad idei, 22. évadának nyitóelőadásaként mutattak be a közönségnek.
S hangozzék ez bármily furcsán is egy irodalmár tollából, de azt gondolom, Mészáros Tibor rendezésének jól jött, hogy az eredeti dráma annak idején torzóban maradt. Jól jött, mert épp a Sarkadi Imrénél félbehagyott vagy ki nem mondott gondolatok azok, amelyek egy rendezőnek lehetőséget adnak némi szabadságra, arra, hogy olyan plusz tartalmakkal telítse meg az előadását, amelyeket az eredeti szöveg nem, vagy nem annyira hangsúlyoz. Mészáros Tibor rendezésében ez a hozzáadott mondanivaló a hit többféleségének: az egymással azonos erővel bíró, de egymással gyökeresen ellentétes tartalommal rendelkező hiteknek a láttatása. A főszereplő, Kőműves Kelemen tudásba, rációba, az áldozatos alkotásba vetett hitével itt nem pusztán egyfajta babona áll szemben, hanem a kísértetekben, a szellemekben, egyáltalán, az átok erejében való hit.
Az előadás hűen követi azt az utat, amely során a fal többszöri leomlása a Kőműves Kelemen mellett dolgozó tizenegy munkatársban egyre inkább felerősíti az átok erejébe vetett hitet, s mind jobban háttérbe szorítja Kőműves Kelemen „igazát”. De sajnos nem elég meggyőzően: addig a pontig, amíg egy újabb falleomlás s Izsák (Kiss Gergely Máté) kifakadása következtében Boldizsárnak (Mercs János) nem támad egy, a hitével teljesen adekvát ötlete, mely szerint a Vándortól (Blaskó Péter) hallott, gyermekeit az erdőben hagyó asszony történetére mint átokra csak egy ehhez hasonló áldozattal lehet válaszolni, az előadás nem elég dinamikus. Talán a kőszínház szűkebb terei után a szabadtéri színpad nagyobb léptéke az oka annak, hogy azt érezzük: az egyébként tökéletes díszlet a lyukacsos (azaz omladozást jelző) várfalával mintha ránehezedne az egymást még egyébként is csak „kóstolgató” ellenfelekre, s a fal „árnyékában” nem jönnének át igazán a dalbetétekbe és párbeszédekbe ágyazott konfliktusok.
Ám Boldizsár ötlete: az első őket meglátogató feleség átkot feloldó áldozattá tétele – amely az eredeti drámának is fordulópontja – ezt a problémát egy csapásra megszünteti, s így az előadás színvonalában is fordulópontot jelent. Innentől kezdve – hiába továbbra is ugyanabban a viszonylag tágas térben zajlanak az események – a karakterek s hitek közötti feszültség érzékelhetővé, sőt, tapinthatóvá válik, s élesebbé válnak a hit határait feszegető kérdések. Amikor ugyanis az egyezség megköttetik, s Kőműves Kelemen is kénytelen ennek engedni, óhatatlanul maga is átkerül az átokban hívők oldalára. Ettől kezdve mintha ezt a „pálfordulását” kellene megfizetnie azzal, hogy az ő felesége, Anna érkezik meg elsőként, s őt kell feláldozni a vár érdekében. „Fizetségét” tovább tetézi, amikor az előadás egyik kiváló díszleteleméből, a multifunkcionális szerepet betöltő – munkaeszközként, ágyként, ülőalkalmatosságként – használatos talicskából végül ő kénytelen a végső döfést Annára mérve az asszonya számára koporsót csinálni.
S mivel az áldozathozatal működik, vagyis a vár nem omlik tovább, Kőműves Kelemen, akit a fiatal, de annál tehetségesebb Papp István alakít, végképp egyedül marad. Innentől kezdve teljesen hiteltelen az alkotásba vetett hitének, az áldásos tevékenység falakat megtartó erejének bizonygatása — a másik hit győz. Amíg a kevésbé sikerült első részben a fal kissé elnyomta a karaktereket, az előadásnak ezen a pontján, a Katona Gábornak köszönhetően kiválóan megkoreografált jelenetek során már nem a fal nehezedik Kőműves Kelemen felé, hanem a tizenegy társa: egyedül maradását, tehetetlenségét remekül érzékelteti a vele szemben álló „tömeg” ereje és fanatizmusa. S tegyük hozzá: a nyerészkedése, hiszen az átokba, s annak emberáldozattal feloldozható jellegébe vetett hitet a kőművesekben a vár felépítéséért ígért pénzösszeg utáni sóvárgás is táplálja. Amely azonnal gyávaságba csap át, amikor felmerül, hogy a gyilkosság kitudódhat. S az a félelmetes, hogy Kelemenen kívül a tizenegy kőművest ez a fajta gyávaság még jobban összetartja, mint az emberáldozatba vetett hit. Akkor magasodnak a leginkább fölé, amikor – mentve az irhájukat – a gyilkosságot az egy áldozat—egy bűnös jegyében egyedül Kelemenre akarják kenni.
