Anca Bradu, a fiatal román rendezőgeneráció egyik legfontosabb alakját kérdezte Márton Imola dramaturg a magyar társulatokkal való együttműködésről, az antik szövegek okozta kihívásokról és persze a ma este bemutatandó Antigoneról.
A magyar társulatokkal létrejövő közös munka számomra mindig egy izgalmas lehetőség. A magyar színészek energiájának, technikai felkészültségének és pontosságának találkozása az ún. latin, azaz román színházi kultúra fantáziájával mindig kihívást jelent számomra. Azok az előadások, amelyeket magyar társulatokkal hoztam létre mindig nagyon gazdagok voltak zenei és képi szempontból, illetve a színészek testének plaszticitása szempontjából.
Az természetesen hátrány, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de az a tény, hogy nem vagyok épp szinkronban azzal a pillanattal, amikor a színészek beszélnek, felébreszti a többi érzékszervemet – kinyitja a szemem és a fülem. Ennek köszönhetően ezek az előadások vizuális szempontból sokkal gazdagabbak. Amikor meg szokták kérdezni, hogy milyen színházi hagyományhoz tartozom, mindig azt válaszolom, hogy európai rendezőnek tartom magam, és hiszek abban, hogy egy 21. századi alkotó számára nem léteznek határok sem a nyelvet, sem a hagyományt, sem pedig a stílust illetően.
Sok magyar társulattal dolgoztam már, többek között az újvidékivel, a sepsiszentgyörgyivel, a kolozsvárival és a nagyváradival. A Csokonai Színházban ez az első munkám, és ugyanakkor ez az első alkalom, hogy egy antik szöveget rendezek. Ezelőtt majdnem tizenöt évvel a marosvásárhelyi színházban rendeztem Giraudoux Elektráját, de az egy modern darab, amely a 20. század perspektívájából értelmezi újra Elektra mítoszát. Napjainkban egy antik darab színpadra alkalmazása valójában egy kísérlet, bármilyen irányból is közelítse meg az ember, hiszen évezredeket kell visszamenni az időben, vissza kell térni a színház és a dráma gyökereihez. Újra meg kell találni azokat az elsődleges energiákat, amelyek az antik színházi előadás alapját képezték. Ez egy út az időben, egy út saját lényünkben és ösztöneinkben.
Egy olyan mai előadást szeretnék létrehozni, amely a gondolkodás és a gondolatok kimondásának szabadságáról beszél. Ki akarom küszöbölni azokat a közhelyeket és előítéleteket, amelyek az évek során gyökeret vertek az antik szövegekről és a bennük megjelenő konfliktusokról való gondolkodásban. Nem szeretném, hogy Kreón egyszerűen csak egy hatalomtól elvakult zsarnok legyen, Antigoné pedig egy áldozat. Mindkét figurát egy olyan határhelyzetbe sodorja a sors, amelyben egy tiltó parancs erején nem lehet túllépni. Olyan emberekről szeretnék beszélni az előadásban, akik a szabadságot keresik, amelyben úgy cselekedhetnek, ahogyan azt öntudatuk diktálja. Ebben az értelemben modern, mai gondolkodásmódú figurákat szeretnék alkotni, akiket a véleménynyilvánítás szabadsága jellemez, és akik méltósággal mennek végig a sors által elrendelt útjukon.
Nagy öröm számomra, hogy épp egy ennyire gazdag szöveg alkalmával gyűltünk össze újra Mălina Andrei, Horváth Károly és Horațiu Mihaiu alkotótársaimmal. Mălinával majdnem húsz éve egy duót alkotunk, hiszen egyetemista korunk óta együtt dolgozunk. Sokat tanultunk egymástól. Tőle tanultam meg, hogyan lehet ritmizálni egy szöveget, hogyan lehet megtalálni a zeneiségét, és hogyan lehet plasztikussá varázsolni a színészek testét.
Én hiszek a totális színészben, aki egy olyan plasztikus világban létezik, amelyben minden élővé válik. Az előadásaimban a színészek játszanak, táncolnak és énekelnek is. És ehhez elengedhetetlen Horváth Károly kifinomult és komplex zenei világa és Horațiu gazdag vizuális gondolkodása is. Igazi öröm ezzel a csapattal újra és újra együtt dolgozni, mert minden találkozásunk igazi kihívás mindannyiunk számára.
(lejegyezte: Márton Imola)
