A kalaposság kihalófélben lévő szakma. Szilágyiné Antal Éva a főiskolai tanárszak elvégzése után, ’82 augusztusától dekoratőrként, majd díszletfestőként dolgozott a Csokonai Színházban. A megüresedett kalapkészítői munkára csak ezek után jelentkezett, majd szép lassan nemzetközi színházi és filmes produkciók kalaposa lett. Ha kell, makettet készít, rokokó babák varrásával tölti az idejét, de most, hogy nyugdíjba vonult, szívesen elmerülne a cipő- és a kesztyűkészítés rejtelmeiben is. Tervezők mondták, hogy a munkái valójában szobrok, s amikor szakavatott avignoni mesterek csodálkoztak rájuk, elegendő szakmai visszaigazolásnak bizonyult. Kalapos Évi, ahogy a színházban ismerik, soha nem hord kalapot, azt mondja, nem áll jól neki.
Dehir: Tudta, hogy mire vállalkozik, amikor színházi kalapkészítőnek jelentkezett?
Szilágyiné Antal Éva: Dehogy. Fogalmam sem volt. Mivel tudtam varrni, kalapokat is készítettem, de ez akkortájt szigorúan csak a varrásra vonatkozott.
Dehir: Nem általános, hogy egy színházi díszletfestő kalapokat varr. Ezek szerint már elhivatott volt a kalaposságban?
Szilágyiné Antal Éva: Inkább csak tetszett. Akkor főleg a húszas évekbe voltam szerelmes. Az esküvői kalapomat a színházi akkori kalaposa varrta, amit azonnal átvariáltam. A színházi kalapoknak, fejdíszeknek nincs sok köze a civil kalapokhoz. Teljesen más világ. Az egyik operetthez még Pesten csináltatták a kalapokat, és amikor megláttam őket, csak azt hajtogattam magamban, hogy én ilyet biztos, hogy soha nem fogok tudni csinálni. Nem tetszettek, mert nagy, tollas, bonyolult, karimás, behúzott kalapok voltak, túl színháziak, kevésbé követték a kort, ami akkor sem volt a stílusom, és ma sem, de megrémültem. Gyors önképzésbe kezdtem, átjártam Nyíregyházára egy iparművészhez, aki a filckeményítést mutogatta, hogy hogyan kell a formára ráhúzni a filcet, sőt, tőle varrástípusokat is tanultam.
Nagy szerencsém volt, hogy Gyarmathy Ági, a méltán elismert díszlet- és jelmeztervező, felkarolt és bízott bennem. Talán mert én is nagyon akartam. Bár az elején semmivel nem voltam elégedett.
Dehir: Hogy jutott el oda, hogy elégedett legyen a munkáival?
Szilágyiné Antal Éva: Volt bennem valami belső igényesség. Az első időszakban a raktárból behozott régi kalapokat nézegettem, próbáltam úgy varrni, de nem voltam elégedett. A legnagyobb probléma épp az volt, hogy eredeti, régi kalapokat nem nagyon lehetett látni. Ma sem. Így, amikor elém rakott a jelmeztervező egy fotót valamelyik korból, nem tudhattam, hogy a kalap, fejdísz hogyan készült.
Dehir: Nem létezett szakkönyv, ami fázisról fázisra leírta volna, hogyan kell a színházi kalapokat készíteni?
Szilágyiné Antal Éva: Ilyen itthon nem volt, ma sincs igazán, sőt a kalapos mesterség hiánya is égető volt. Külföldről kezdtem el szakkönyveket rendelni a kortörténet ismeretéhez. Ezek azért voltak hasznosak, mert eredeti fotókkal illusztrálták őket.
Dehir: Maradt az autodidakta módszer?
Szilágyiné Antal Éva: Igen. Ültem a varrodában este nyolckor, otthon a két gyerek, aztán a férjem telefonált, hol vagyok már, de én olyan apróságnak tűnő dologgal vacakoltam, hogy átütött a ragasztó, vagy nem tudtam szépen bevonni a kalapot.
Dehir: Erre azt is lehetne mondani, hogy ezek az apróságok a nagyszínpadon nem is látszanak, mint a filmen egy-egy közeli felvételnél. Távol van a néző a színésztől…
Szilágyiné Antal Éva: Beszélhetnénk a színpadi látásról, de egyébként a filmben sem látszik ilyen apró hiba, már csak azért sem, mert a kalaposon kívül senki sem a kalapot nézi. De én a kezembe veszem a kalapokat és látom, hogy igényesen vannak-e elkészítve.
Dehir: 1982 augusztusában jött a Csokonai Színházba. Mikor érezte úgy, hogy már bárki a kezébe vehetné a munkáját?
Szilágyiné Antal Éva: Ez folyamatos volt. Nyíregyházára készítettem Jackie Kennedy-s, 60-as évekbeli kalapot a Van, aki forrón szeretibe. Kérdeztem Gyarmathy Ágit, aki elképesztő igényes és legalább ennyire szigorú is, hogy milyennek látja, azt mondta, hogy hagyjuk, minősíthetetlen. Elfogadtam, mert igaza volt. Majd, amikor a Lohengrinbe megcsináltam 2003-ban a fejdíszt Bódi Mariannának, csendben megjegyezte, hogy na, ez már valami. Elképesztő öröm volt, mert neki nagyon meg akartam megfelelni.
Dehir: Melyik munkafolyamat tart hosszabb ideig, a tervezés vagy a kivitelezés?
Szilágyiné Antal Éva: Az elkészítés két-három napig tart, de a tervezés sokkal hosszabb idő: ki kell találni, hogy hogyan lehet elkészíteni valamit. Bolzanóban dolgoztam egy olyan Varázsfuvolában, amiben olyan hatása volt a jelmezeknek, mintha a történet a víz alatt játszódna: teljes fejet beborító, csikóhalas sapkák voltak maszkokkal.
Napokig gondolkodtam, még a buszon is, miből lehetne elkészíteni, aztán mikor beugrik, már egyszerűbb.
Egy fejdísznél több technikát lehet alkalmazni. Sarastro fejdísze, ami egy csodálatos velencei fejdísz, óriási munka volt a kivitelezésben is. Mikor kész lettem vele, ott kísértett bennem a hang, hogy miért nem én találtam ki, miközben a színházban ez alapvetően nem is feladata egy kalaposnak. De ha fotó alapján dolgozok, az arányait, formáját, osztásait nekem kell megcsinálni, és abban is nagy a hibalehetőség.
Dehir: Mi a legnehezebb fázis egy kalap, fejdísz elkészítésekor? Mi jelenti a kihívást a szakmában?
Szilágyiné Antal Éva: A forma elkészítése a legnehezebb, legyen az egy cilinder vagy más típusú kalap. Sokat segített az, hogy a festődében sok mindent tanultam: faragni, kasírozni, festeni, öregíteni, bármit, ami egy fejdísznél, maszknál kihívás lehet. Inkább az okozott lelki nehézséget, ha sok volt a munka.
Kétszer sírtam a színházban huszonöt év alatt: egyszer Kentaur mellett, a József és a színes szélesvásznú álomkabát színpadra állításakor, mert rengeteg fejdíszt kellett készíteni rohamtempóban, másodjára pedig a Bohémélet idején, mert nem kaptam kisegítőt.
Persze sírhattam volna az Óznál és A trubadúrnál is. Később kivitték a Bohémélet anyagát Franciaországba, és Avignonból küldte a tervező a képeslapot, hogy a franciák el voltak ájulva attól, hogy milyen gyönyörűek a kalapok. Kicsit büszke voltam magamra.
Dehir: Ha már Bolzanót említette, hogyan került külföldi munkákba? A tervezők vitték magukkal?
Szilágyiné Antal Éva: Bolsanóba például az Antal Csaba–Kiss Beatrix tervezőpáros vitt. Egy idő után a színházi szakmában kialakul, hogy melyik tervező kivel szeret dolgozni. A bergeni Operaházból Debreczeni Ildikó kivitelező csapata keresett meg. A filmekbe, külföldi produkciókba Gyarmathy Ági révén kerültem, aztán egyik munka hozza a másikat. Dehir: Miben hasonlít és tér el egy hazai és egy külföldi munka?
Szilágyiné Antal Éva: Nekem mindenhol könnyebbség, hogy rá tudok hangolódni a tervező gondolkodására. Ez egy képesség és jó kapocs, innen lehet továbblépni és valami magasabb szintű dolgot teremteni. Itthon borzasztó az idővel folytatott harc, és sok mindent ment meg a rutin. Debrecenben egyedül voltam kalapos, és csak az Ózba nyolcvan fejdíszt csináltam.
Mára kialakult az érzékem, hogy hogyan haladjak, hogy elkészüljön minden egy produkcióra. Amíg a napi penzumot nem teljesítem, nem megyek haza. Ritkán szorultam a varroda segítségére.
Dehir: Milyen érzés volt a világszínvonalú filmgyártásba bekerülni a Csokonai Színházból?
Szilágyiné Antal Éva: Első alkalommal boldog voltam, arra gondoltam, ingyen is dolgozok, ha kell. Hívtak egy produkcióba, már Budapesten voltam próbamunkán, amikor mondták, hogy a film tervezője az a Michael O’Connor, aki a Hercegnő című filmért Oscar-díjat kapott. Akkor egy kelta-római történeten dolgozott, és az volt a bevált munkamódszere, hogy mindenkitől ugyanazokat az anyagokat használva kért próbamunkát. Én egy teljesen természetközelinek kinéző fejet készítettem. Kopaszra voltak nyírva a statiszták, gallyból, hínárokból csináltam egy verziót, ami teljesen eltért a többiek terveitől. Nem ezt választotta első körben a tervező, de aztán nagy örömömre ebbe az irányba haladtunk a kész filmben. A varázsló maszkjának megformálását, festését is rám bízta, hogy találjam meg a maszk arckifejezését. Élveztem nagyon azt a munkát, mert használták és értékelték a tudásomat, új feladatok elé állítottak. Szárnyaltam. Mikor onnan visszajöttem, picit nagyobb önbizalommal kezdtem a következő évadot a színházban.
Dehir: Nevetve mesélték a közvetlen kollégái, hogy a színház férfi szabójától származik egy szállóige, ami így szól: „most már elegem van belőled Kalapos Évi”.
Szilágyiné Antal Éva: Tudom. Tudom. Már a szabótár korábbi vezetője is hajtogatta, és onnan ered, hogy szeretem a férfi jelmezeket, és sokszor átmentem a férfi szabászatra nézegetni a készülő darabokat, és az az igazság, hogy igaz jó szándékkal, de bele-beleszóltam a munkájukba. Nevettek, ha megjelentem, hogy jön már a meós, és hogy a tervező ezeket a kifogásolt dolgokat nem kérte. De arra gondoltam, miért ne lehetne szebb? Talán a kalapoknál magammal szemben támasztott igényességemet szerettem volna minden téren érvényesíteni. Abba nyilván nem szóltam bele, hogy egy frakkot hogyan varrjanak meg.
Soha nem jutott eszébe, hogy a biztosabb megélhetést keresve másoknak készítsen szép kalapokat, és nyisson egy kalapszalont?
Szilágyiné Antal Éva: Nem, mert a civil kalap nem érdekel, csak a színházi. Csináltam már kalapot megrendelésre, esküvőre, de az, hogy a hétköznapokban ezeken dolgozzak, egyáltalán nem vonz. Vannak híres angol kalaposok: Philip Treacy például, aki Kamilla királyné kalaposa, és akinek nagy kíváncsisággal néztem meg a kiállítását, de ez a világ nem vonz. Persze a kiállítását Londonban jól körbejártam, hogy lássam, mi hogy van megcsinálva. A technikák, megoldások nagyon fontosak.
- Dehir: A látvány alapján mindent vissza lehet fejteni, hogy hogyan készült el egy-egy darab?
Szilágyiné Antal Éva: Nincs olyan technika, amit ne lehetne megcsinálni. Izgalmas egy-egy designer kalapos munkáját látni, összehasonlítani a magam elképzeléseivel, megoldásaival. Nézem a Royal Opera House közvetítéseit, azokat a fejdíszeket és kalapokat is el tudnám készíteni. Ez volt az álmom, hogy ott legyek kalapos, de akkor miért nem tanultam meg angolul? Akkor nincs elég akarat, kitartás.
Dehir: Utólag visszatekintve mit mutat a mérleg? Elismerték ezt a munkát?
Szilágyiné Antal Éva: Szakmailag elismerték, elsők között kaptam Magyar Teátrum Díjat, de anyagilag nem. Gyakorlatilag önálló kreatív munkát végeztem, senki nem állt ott, hogy ezt ide, azt oda varrd, megterhelő is volt sokszor, mert sokat, minőségi munkát végzünk semmi összegekért.
Dehir: Gondolom, eleget tesz majd mindenféle felkéréseknek, de amikor épp nem dolgozik valamilyen produkcióban, hogyan képzeli el a nyugdíjas éveit?
Szilágyiné Antal Éva: A kalapos munkától nem szakadok el, hisz csatlakoztam egy külföldi produkcióhoz, nemrég próbálni voltam Stuttgartban. Dolgozok továbbra is a Csokonai Színháznak is, de hobbim például a babavarrás. Ebben el tudok merülni. Aztán kertészkedek, kutyát sétáltatok, filmeket nézek, olvasok. Sokat utazok. Most a csokonais volt kollégáim ajándékaként az amszterdami művészeti múzeumba, a Rijksmuseumba megyek kosztümöket nézegetni. Bath-ba a kesztyűkiállítás miatt utaztam el, már csak azért is, mert szeretnék megtanulni kesztyűt varrni. De a cipőkészítés is vonz, és a legyezők is.
Dehir: Ennyire aktív érdeklődéssel, energiával nehéz volt a színházat elhagyni?
Szilágyiné Antal Éva: Annyira nem, mert elfáradtam, és a kiégés jelei kezdtek rajtam mutatkozni. A bécsi operaház műszaki vezetője arról beszélt nemrég egy interjúban, hogy a kézzel készült, igazán igényes jelmezekhez, fejdíszekhez időre van szükség. Százhúsz százalékot is tudnánk nyújtani, e helyett, idő hiányában, nyújtunk 80-at. Nem látja a néző, de én tudom, és ez épp elég. Ezeken a helyeken, mint a színház, féltve kéne őrizni a minőséget. Raktározni egyfajta tudást.
Vajland Judit interjúja
A cikk eredeti megjelenési helye: dehir.hu
