Vitrinszínház – talán ez a legtalálóbb elnevezés arra a formabontó karanténprojektre, amelyet Éry Franciska rendez a színházunkban. A Londonban élő alkotó Hamlet-előadása a vizualitás mellett a hangokkal, hanghatásokkal igyekszik különleges intimitást teremteni színész és néző között. Egyedülálló, izgalmas műhelymunka zajlik a színház balett-termében és a Nagyerdei Stadionban. A fiatal rendező többször hangsúlyozta, hogy mennyire kreatív, a kísérletezésre nyitott társulattal találkozott a Csokonaiban. A próbák szünetében a személyességről, figurateremtésről és a járványhelyzetről is beszélgettünk.
Formabontó Hamlet-előadással készültök, amit vitrinszínháznak neveztél egy nyilatkozatodban. Mit takar ez?
A Csokonai Színház felkérésének hívószava a távolságtartás volt. Ez egy karanténprojekt. Sokat gondolkoztam azon, hogy most, amikor egy olyan vírus eszi a világot, amely miatt távolságot kell tartani, hogy lehet közösségi programot csinálni. Márpedig a színház az, egy összegyűlés. Péter (Gemza Péter igazgató- a szerk.) hívott, és megkérdezte, hogy készítenék-e egy olyan projektet, amely megmozgatja a nézőket és alapvetően a hangokra, hanghatásokra fókuszál. Rájöttem, hogy ha távol is van a színész, de a fülünkbe beszél, az hatalmas intimitást adhat.
Fejhallgatóba beszél?
Igen. Az elképzelés az, hogy a színészek bent játszanak, mi pedig kívülről nézzük őket. Ezért neveztem vitrin-vagy kirakatszínháznak. Nem tudom van-e ilyen még a világon, szerintem mi csináljuk először. A helyszín a Nagyerdei Stadion földszintjének az a része, ahol üvegfalak vannak. A nézők először kint hallgatják, amit a színész belül játszik, aztán az előadás közepe felé kitörnek ebből a vitrinből és már kint játszanak, persze távolságtartással, a darab végéig. Mikrofont használunk és fejhallgatót, de engem nagyon érdekel a zörejezés, a szinkronizálás, az olyan dolgokkal való kísérletezés, amit csak hanggal teremtünk meg. Egyelőre nagyon izgalmasan zajlik a műhelyszerű próbaidőszak. Megcsináljuk a szöveget improvizációval, a szöveget felhasználva, normál módon, majd megcsináljuk úgy a jelenetet, hogy csak felénk, a nézők felé beszélnek a színészek, szétválasztva. Elképesztő kreatív színészekkel, sokoldalú gárdával találkoztam itt. Már az is hihetetlenül izgalmas, hogy azt az energiát, amit egymás felé fordulva használnak, az ott kreált improvizációkat, milyen finoman hozzák át a szövegbe. Játszunk is egy kicsit a szöveggel, ennélfogva mindannyiunk számára egy kísérlet ez a munka. Én nagyon szeretem a színészből építeni a karaktert és ők olyan apró részletekkel jönnek, amik sokkal-sokkal fontosabbak, mint az, hogy „lenni vagy nem lenni”. Ettől lesz személyes.
Melyik fordítást használjátok?
Az ötlet az eredeti Hamletet dolgozza fel, alapja a Nádasdy-féle fordítás erőteljesen meghúzott változata.
A munka kísérlet-jellegét leginkább az adja, hogy a vizualitás mellett ennyire a hangokra, hanghatásokra fókuszáltok majd?
Én korábban is dolgoztam ilyesmivel. A mesterdiplomám egy négyórás előadás volt, ahol főképp John Cage Csend című munkáját dolgoztuk fel: buborékfóliát pattogtattunk, zörejeztünk. Engem ez nagyon érdekel, másrészt ebben is nőttem fel, hisz édesanyám szinkronszínész, más embereknek kölcsönözte a hangját, amit mindig nagy mágiaként éltem meg. Hangdesigner is dolgozik majd velünk, akivel izgalmas, szép feladat lesz gondolkozni azon, hogy hogyan lehetne megépíteni egy olyan ívet az előadásban, hogy ha leveszem a fejhallgatót, akkor nem kapom meg ugyanazt az élményt, mintha a fejemen lenne. Akkor sem, amikor már kint vannak a színészek. Atmoszférát szeretnék teremteni ezzel. Másrészt nem lesz hagyományos színház abban az értelemben sem, hogy a nézők nem fognak végig ülni, de az, hogy hogyan mozognak majd, még nem kristályosodott ki előttem. Egyelőre most úgy él előttem az egész, mint egy autós mozi.
Hol tartotok most?
Most az érdekel, hogy a színészek hogyan kreálják meg ezeket a figurákat és hogy igazából miről szól a Hamlet. Ezen is sokat gondolkoztam és nem tudom, hogy mi a válasz rá, de ebben a nagyon furcsa, járványos helyzetben, főleg a gyász és a gyász feldolgozása izgat. Az, hogy Hamlet hogyan roppan meg a gyász alatt. Gondolkoztam Ophélián is, és ebben egy síkon vagyunk Ibolyával (Mészáros Ibolya- a szerk.). Egy többdimenziós Ophéliát csinálunk, és nem akarok egy klasszikus őrület-jelenetet sem, amelyben sír, elfolyik a sminkje, hanem legyen benne düh, mert ki ne lenne mérges, amikor ekkora tragédia történt vele.
Az, hogy karanténszínházat csinálsz, hogy az elmúlt időszak sokunkban teremtett bizonytalanságot, többekben halálfélelmet, ad egy plusz motivációt a rendezésednek?
Mindenképp. Tudtam, hogy ez nagyon nehéz lesz. Magyarországon kevesebben tartanak távolságot, már régebb óta nincs karantén. Én Londonban élek, ahol egy ideig úgy volt, hogy az egész színházi élet szétesik, mert nem volt semmiféle állami támogatás. Még az is elképzelhető, hogy januárig nem tud a régi formájában visszatérni ott a színház.
Neked lett volna munkád?
Rengeteg. Tulajdonképpen itthon ragadtam, mert két hétre jöttem haza és abból a kofferből élek most is. Lett volna például Walesben egy Kékszakállú herceg, a Royal Operaházban rendezőasszisztensként dolgoztam volna. Azon töprengtem ebben a furcsa helyzetben, hogy színházba menni egy radikális tett lesz, és ha színház mindenkié, akkor mindenkire oda kell figyelni. Arról nem is beszélve, hogy ha szigorítanának a szabályokon, akkor egy olyan előadással kell készülni, ami azokkal a szigorításokkal is érvénybe tud lépni. És itt a hangosító, a színész és a néző biztonsága egyaránt számít.
Hogy kerültél Londonba?
Éltem mindenfelé, Svédországban, Oroszországban, aztán Londonban angol, dráma és performance mesterszakon végeztem. Pár éve szabadúszóként dolgozom rendezőként és asszisztensként, főleg az opera világában. Nagyon szeretnék visszamenni, de egyelőre limbó van, ott vagyok, ahol munka van.
