Első szerelem

(Forrás: http://debrecenplus.hu) 2014. február 11.

 

elso_piciAz 1970-ben megjelent Első szerelem egy egyes szám első személyben megírt novella, egyike Samuel Beckett első, már franciául írott műveinek. Az ebből készült színpadi mű magyarországi ősbemutatójára, Gemza Péter rendezésében 2014. február 7-én került sor a Csokonai Nemzeti Színház Víg Kamaraszínházában.

A darab tulajdonképpen egy nagyon is személyes, kissé furcsa, belső világot felfedő monológ. Egy olyan férfi monológja, aki édasapja halála után csavargóként, szabadon éli az életét. Fontos neki a szabadsága, ezért (is) kerüli az embereket és azt hangoztatja, hogy akkor fogunk a legjobban mellé, amikor szóba állunk az emberekkel. Belső nyugtalansága ellenpontjaként vonzódik a temetőkhöz, a belőlük áradó nyugalomhoz, ott érzi jól magát; eszik, iszik, pisál, megírja saját sírfeliratát, és csak azt szeretné, ha az emberek a parkokban sétálnának és meghagynák neki a temetőt. Egy sajátos világot teremt önmagának, sajátos értékrenddel, és sajátos nézőponttal. És ebbe a sajátos, furcsa milliőbe egyszer csak betör valaki… a nő. Akit bár próbál eltaszítani magától, mégis befurakszik a bőre alá, befészkeli magát a tudatába, nem hagyja, piszkálja, izgatja. Valamiféle különös kötelék szövődik közöttük, talán még szerelem is, a maga furcsa, nem hétköznapi módján.

„Igen, szerettem, így neveztem – és nevezem sajnos még mindig – azt, amit akkoriban csináltam. Tényszerű ismereteim nem voltak a dologról, minthogy korábban még nem szerettem, de természetesen hallottam beszélni róla otthon, az iskolában, a bordélyban, a templomban, és olvastam gyámom irányításával regényeket, prózában is, versben is, angol, francia, német és olasz nyelven, amelyekben bőségesen volt róla szó. Tehát mégiscsak módomban állt néven nevezni foglalatosságomat…”

Beckett írásmódja, stílusa, szókészlete lenyűgöző. Egyfelől beleszeret az ember a mondataiba, másrészt pedig arcon csapják azok. A gyönyörű temető, vagy a pad és környezetének költői leírása lírai húrokat penget, amiket a tehénszar, a szorulás naturalista részletezése szinte elmetsz. Az éjjeli edényről főhősünknek Racine és Baudelaire jut eszébe, s “hogy mire jók ezek a részletek? Időhúzásra!”

A díszlet nagyon ötletes, és emellett végtelen egyszerű a maga néhány ajtajával és fehérségével, ami szerintem csak javára vállik. A teret egy fekete zongora uralja, ami helyszíntől függően sírkőként, padként, kanapéként funkcionál, bár néha szimbolikus zongorahangok is feltűnnek az éterben. Itt megint tetten érhető Beckett az ember, hiszen az ő gondolataiban a zene mint olyan, meghatározó volt. Hatással volt írásaira, rendezéseire, és maga is szeretett zongorán játszani Bartókot, Chopint és Mozartot.

A díszlet mellett ki kell emelnem a fényeket is. Csak fehér fénnyel operálnak a darab alatt, mégis ezernyi színes árnyalat tűnik fel. Kihasználják az árnyékok adta lehetőségeket, játszanak velük csakúgy, mint a ritmussal, vagy a szinte stroboszkópszerű pulzálással.

A cikk folytatását itt olvashatja