Él és virul ez a szcéna

Másfél évvel ezelőtt a ZOOM felülete szinte ismeretlen volt színházi alkotók számára. Talán nem túlzás azt állítani, hogy járvány előtt senki nem álmodott ZOOMra előadást. Egy éve megkerülhetetlen, hogy online térben is gondolkodjanak, alkossanak. Sokan átalakították előadásaikat, és egyre több olyan előadással, játékkal, programmal találkozhatunk, amelyek kifejezetten online platformokra készültek.

Mitől lesz egy előadás, egy program természetes közege az online tér? Mitől érezzük, hogy bizonyos előadások, játékok, programok nem jobb híján valósulnak meg online? Vannak-e olyan interaktív formák, amelyek kifejezetten jól működnek online? Vannak-e olyan témák, célok, amelyek online platform után kiáltanak? Az új műfajok a piacon című kerekasztal-beszélgetésben Golden Dániel drámapedagógussal, Kricsfalusi Beatrix irodalom- és színháztörténésszel, Neudold Júlia színházpedagógussal, Szivák-Tóth Viktor rendezővel, színházi nevelési szakemberrel és Villant Bálint színész-drámatanárral, drámainstruktorral ezekről a kérdésekről beszélgetett Madák Zsuzsanna rendező, színész-drámatanár, dramaturg a Fókuszban: online című Csokonai színházpedagógiai és színházi nevelési konferencia zárónapján.

A beszélgetés résztvevői szerint, amikor egyértelművé vált, hogy nem lehet jelenléti színházat csinálni, megnyílt egy egészen különleges kísérletező terület, amelyre az alkotók elképesztő ambícióval és tiszteletreméltó kreativitással vetették rá magukat. Él és virul ez a szcéna − mondta Kricsfalusi Beatrix, vagyis virtuóz módon feltalálták magukat a színházi nevelési szakemberek a ZOOM terében, illetve a digitális térben. A négy nap alatt látott előadások, programok kapcsán Neudold Júlia és Szivák-Tóth Viktor is úgy tapasztalta, hogy nehezebb egy már meglévő előadást adaptálni, mint eleve az online térbe tervezni, hisz az online-osításhoz általában újra kell írni a darabokat. Neudold Júlia azt is hozzátette, hogy több téma (elsősorban amelyeknek köze van magához az online térhez, aminek az a közege és természetesen a formája is) jobban működik az online térben. Szerinte sok fiatal aktívabb és lazább az online térben, s rácsodálkozott arra is, hogy a résztvevők olykor alaposabban ismerték az alkalmazott kommunikációs eszközöket, mint a játszók. Jó tapasztalat, hogy ezen a területen működhetne egy fordított tudásátadás, vagyis akár tizenévesek szervezhetnének tréningeket a színházi szakembereknek. Vannak témák, kapcsolódott a színházpedagógushoz Kricsfalusi Beatrix, amelyek kínálják magukat a digitális feldolgozásnak, s amelyekkel a színház mindig is szeretett volna foglalkozni: ilyen például a cyberbullying (arc- és képmáshoz való jog, kommentkultúra), és sok online térrel kapcsolatos probléma, ami a fiatalokat érinti, és nehezen kezelhető a színházban. A színháztörténész megemlítette azt is, hogy a színházi nevelési programok gyakori témája, a családi problémák köre a járvány okozta kényszerű bezártsággal sokkal problematikusabbnak tűnik, mint ahogy az is, hogy egy-egy érzékeny terület tematizálása esetén, hogyan lehet a ZOOM-tereket biztonságossá tenni. Mi történik, ha valakit érzékenyen érint egy előadás témája és egyedül marad vele? A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a tér biztonságossága kommunikációs és médiatechnológiai szempontból is problematikusabb, mint az analóg tér, vagyis itt felértékelődik a szerződéskötés jelentősége. Az online térben tehát alaposan tisztázni kell, hogy mire számíthatnak a résztvevők. Másrészről megállapították azt is, hogy élő előadásban sem biztos, hogy az osztálytársak vagy a pedagógus uralni tudnak egy-egy felmerülő problémát.

Golden Dániel tapasztalata szerint létezik egyfajta aszimmetria az online térben, mert miközben az alkotók technikai és egyéb problémákkal küzdenek, a nézők szívesen vesznek részt a foglalkozásokon, előadásokon. Megemlítették, hogy a konferencia felvezető kerekasztal-beszélgetésében épp arról esett szó, hogy az alkotóknak számos új kompetenciával kell rendelkezniük, addig a nézői, befogadói kompetenciák területén ez a tapasztalat nem érvényes. Közös hiányérzetként számoltak be arról, hogy az online térben, a ZOOMon elmarad a nézői taps, amit az elválás durvább módja (kilépés a ZOOMból) vált fel.

A technikai nehézségek kapcsán Kricsfalusi Beatrix valamennyi színházi formát beleértve beszélt a játszók nehezített helyzetéről, arra a fenomenológiai helyzetre utalva, miszerint mi látjuk őket, ők viszont nem látnak minket, nézőket, hisz a kamerába beszélnek, s így a játszóknak nem csupán a taps, hanem a visszajelzés hiányával is meg kell küzdeniük.

A beszélgetés moderátora, Madák Zsuzsanna három kérdés köré szervezte a diskurzus második részét. Elsőként azt a kérdést vetette fel, mitől lesz egy interaktív előadás, játék, színházi nevelési program természetes közege az online tér. Meddig lehet ezeken a csatornákon hatékonyan kommunikálni? A 90 perces időlimit lehetővé teszi-e a bevonódást, hogy valóban részesévé váljunk egy-egy történetnek? Kricsfalusi Beatrix szerint az időlimit esetén (a színháztörténész szorgalmazza, hogy ne legyen hosszabb 90 percnél egy foglalkozás) létezik egy választóvonal: ha az alkotók tudják használni ezt a technológiát és valódi lehetőséget látnak benne, akkor az az érzésünk, hogy „jó helyen vagyunk”, ha viszont kényszerként élik meg a digitális tér adottságait, akkor az előadás nem működik. Az a tapasztalata a digitális színház bármilyen formája kapcsán, hogy az nem egyszerű fordítási műveleteken keresztül, nem adaptációs minta révén működik. A sikeres előadások esetén a színháztörténész szerint kulcsmozzanat, hogy az alkotók felismerik-e, hogy a digitalizáció sokkal inkább írásos és vizuális kommunikációs forma, nem szóbeli. Szivák-Tóth Viktor ezt azzal egészítette ki, hogy az időkeret miatt az interakciók dramaturgiáját nagyon tudatosan kell felépíteni, teret hagyva ugyanakkor a spontaneitásnak is. Golden Dániel erős befogadói élményként tapasztalta, hogy az online platformokon való munka a film felé nyitja meg az utat, és megnyugtató, hogy a legtöbb esetben az alkotóknak sikerült filmrendezőkkel, profi szakemberekkel dolgozniuk, vagyis valóságos leképeződése történik meg annak, ami egy színházi térben egész másképp szólal meg. Tehát egyrészt kompromisszumokkal teli, másrészt több ponton gazdagabb lett a színházi nevelési előadás.

Ahogy a nyitó kerekasztal-beszélgetésben, úgy ez alkalommal is egyetértettek abban a szakemberek, hogy az online térben nem született új műfaj, ám annyiban árnyalták a képet, hogy van lehetőség, hogy megszülessen, a kérdés inkább az, hogy van-e igény egy olyan esztétikailag és gondolatilag is újszerű színházi produkcióra, amely ritkán lesz olyan komplex élmény, mint az élő.

Kricsfalusi Beatrix szerint a médiatudatosság felől nézve szerencsésebb műfaj helyett új formátumról beszélni, s ilyen értelemben valóban új formátum keletkezett az online játékkal, hisz ezt a médiateret tudni kell bejátszani, tudni kell mozogni benne, és mozgatni a másikat.

Arra a zárókérdésre, hogy elvárás lehet-e, hogy a színházak online platformokon készítsenek előadásokat a járvány elmúltával is, megegyező válaszokat kaptunk. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy jó lehetőség a színházak számára, hogy a közösségépítés az online platformokon is folyjon, vagyis az online tér fontos terepe lehet a színházközvetítésnek is. Mindannyian azt szeretnék, hogy a digitális technológiával és térhasználattal kapcsolatban szerzett számos tapasztalat ne vesszen kárba, vagyis az „offline” színházi formák mellett is érvényesnek tartanák az online platformokra tervezett előadásokat, színházi nevelési, közösségépítő programokat.