(Forrás: https://szinhaz.org/) Papp Tímea 2019. 06. 21.
Az Idióta a debreceni Csokonai Színházból érkezett az idei POSZT-ra. Az előadás rendezőjével, Sardar Tagirovskyval Miskin herceg kapcsán megérzésekről, előadásokat illető gravitációs pontokról, szabályrendszereken belüli szabadságról, városok, társulatok energiáiról mellett a gyermekiség, a betagozódás és a megfelelési kényszer között feszülő ellentmondásról is beszélgettünk.
Egy interjúban elmondtad, hogy Kiss Gergely Mátéra úgy osztottad Miskin herceg szerepét, hogy a színház vezetése javasolta, te nem ismerted őt, és a megérzéseidre hallgattál. Gyakran hozol így döntéseket?
Igen. Sepsiszentgyörgyön két művet, a Chioggiai csetepatét és az Úrhatnám polgárt is így választottam. Éreztem, hogy közöm van hozzájuk, de amikor mellettük döntöttem, még nem foglalkoztam velük annyit, hogy tudatosnak mondjam a választást. Furcsa, hogy ezek valahogy mégis jobban össze tudnak jönni, mint azok, amikkel hosszabban dolgozik vagy amikre rákészül az ember. Él bennem egy hazárdőr, aki mindent egy lapra tesz fel. Ezért ha bukok, mindig nagyot bukok.
Nehéz összeegyeztetnek a benned élő Miskint és Rogozsint?
Eléggé. Egyszer az egyik szabadul el bennem, másszor a másik. Tudok azonosulni Miskin naivitásával és Rogozsin vadságával is. Mint ahogy Dosztojevszkijt is végletesség jellemezte, például szerencsejáték-függő volt, mint ahogyan én is.
A játékost nem akarod megcsinálni?
Még nem. Túl közeli az élmény. (Nevet.)
Akkor térjünk vissza az Idiótára, amit te vittél javaslatként Debrecenbe. A magyar színpadi regényadaptációk általában a cselekmény hű követésére fókuszálnának, nálatok viszont egész más a megközelítés.
Általában úgy dolgozom, hogy van egy érzet, és köréje épül fokozatosan egy struktúra. Ha ez a struktúra működőképes, abban teljesen egyenrangúvá válnak az alkotótársak, azonos fontossággal bírnak, az előadás alkotóelemei elválaszthatatlanok lesznek egymástól, és létrehoznak egy gravitációs pontot. Szeretek egy olyan struktúrát felépíteni, amiben a színész fel tudja rúgni az általam meghozott játékszabályokat. Lehet, hogy ez paradox módon hangzik, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármit lehet csinálni, a színpadon eluralkodhat az anarchia, mert a gravitációs pont úgyis visszahúz.
A lineáris történetvezetést egyszerűen nem éreztem működőképesnek, mint ahogyan a bevett címet, A félkegyelműt is lecseréltük az eredeti, finomkodásmentes Idiótára. Érdekes egyébként, hogy ugyanez a címet érintő kifogás merült fel a Meggyeskert esetében is. Nem értem a problémát, miközben el tudom fogadni, ha valaki egy Félkegyelműnek megfelelő rendszert hoz létre a színpadon.
Van egy hozzám közel álló ember, aki fontos a számomra, és neki agydaganata van. Az Idiótán keresztül azt szerettem volna megtudni, hogy egy ilyen betegséggel küzdő embernek mi megy végbe az agyában. A műtét után ide-oda ugrált az emlékeiben, egy racionálisan le nem írható rendszer szerint. Számomra ennek a világnak a bejárása volt a fontos, az, hogy milyen emlékek között és hogyan cikázik, amikor gyakorlatilag mozdulatlanul egy ágyban fekszik. Érdekelt az is, mennyire álomszerű ez a világ. Egyáltalán nem biztos, hogy lineárisan zajlik a történet. A mi életünkben sem biztos, hogy minden történet és esemény lineárisan zajlik. Vajon mindez Miskinnel történik, vagy a szerző szemszögén keresztül látjuk az eseményeket? Hogyan tud ez a lehetetlen, a szerelmen jóval túlmenő kapcsolat a halott Nasztaszja Filippovna és az intézetben fekvő Miskin herceg között létrejönni? Hogyan működik ez a furcsa menekülési útvonal abban a helyzetben, ahol az egyik ember halott, a másik pedig be van zárva? Azt szerettem volna, hogy ne lehessen megfogni, ki irányítja a valóságot. Ez minden munkámban nagyon foglalkoztat, amihez ebben az esetben egy filmeshez hasonló szerkesztésmódot találtunk.
És az is nagyon érdekel, hogy milyen nyomot hagyunk egymásban. Nem él a nagyapám, de nagyon sokszor azt érzem, hogy a vele való kapcsolatom, az ő jelenléte mégis élőbb, mint sok más, valós helyzet. Természetesen ennek van egy fájdalmas nosztalgikus faktora, de hiszek abban, hogy tudjuk a lelkünket tréningezni arra, hogy nem a mi fájdalmunk a legerősebb. Az individualizmus jelen van a világban, Hamvas Béla szavaival élve: kevesebb lehetősége van az univerzális énnek, ami összekapcsolódik a többiekkel vagy a világgal, de azt kellene megtanulnunk, hogy más fájdalmát is megértsük, és próbáljunk meg „felszólalni” a távozó lelkekért. Szakrálisan hangzik, talán meseszerűen, de szeretnék hinni abban, hogy nem csupán élőben vagy telefonon tudunk összekapcsolódni.
Ilyen élményszerűen magyarázol a színészeidnek, vagy vannak konkrétabb instrukcióid is? És hogyan dolgozol azokkal, akik a te világodhoz nehezebben találják a kulcsot?
A technikai jellegű instrukciók mindig konkrétak, és nem az a célom, hogy önkényes módon magyarázzak. Minden anyagnak megvan a maga saját világa, és minden előadás csapatának a maga saját energiája, ennek megfelelően alakul ki a közös nyelv.
Engem mindig érdekeltek a színházakban az elnyomottak, azok, akikben látom a megvalósítási vágyat, mégis a kispadon ülnek. Nem tudom megváltani a világot, és nem is akarom – ez egyébként a hübriszem is –; pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet mindenkivel jót tenni. Ha azonban egy-két emberrel megtaláljuk a közös nevezőt, ha kitör belőlük az erő, és érzem, hogy velük együtt közösen új energiákat kapunk, ha meglepik a társait, akkor az számomra többet jelent, mint egy előadás sikere. A cél az, hogy kitágítsuk a lehetőségeket, hogy ne mindig a begyakorlott módon dolgozzunk, hanem kialakuljon az anyag kapcsán egy közös megérzés. Ezért fontos például a tér: ha az eredeti helyéről elvisszük, nem csupán a hangerő változik, hanem az érzés is, mert ami az egyikben őszinte, az a másikban lehet sok, kevés, hamis, hazug.
Ebből a szempontból vannak félelmeid, amikor kimozdulnak az előadásaid?
Már nincsenek. Nagyon örülök, ha tetszenek a munkáim, ha lehetőséget kapnak arra, hogy máshol is megmutatkozzanak. A szentgyörgyiekkel többször előfordult, hogy bemutattuk az előadást, beállt valahogyan, aztán játszottuk máshol, és akkor robbant, akkortól kezdett szárnyalni. Igaz, ennek lehet az is az oka, hogy az otthoni tér nem túl alkalmas. De jártunk az Idiótával Szatmárnémetiben, az ott szintén el tudott szállni. Egy turnén vagy fesztiválmeghíváson inkább kirándulásérzetem van, az osztálykirándulások jó hangulatának az érzete.
A POSZT viszont versenyhelyzet is. Hogy éled meg? Sikerült felszabadulnod az előadásokat követő találkozások alkalmaira, a szakmai beszélgetésekre, vagy még benned van a szorongás?
Néha még bekapcsol a félelem, de egy idő után ezekhez a helyzetekhez hozzászokik az ember. Ha ebben a mátrixban veszel részt, a fesztiválok, a versenyek automatikusan ezzel járnak, fel kell vállalnod a játékszabályokat. Sokáig szégyelltem magam, hogy tetszeni akarok, aztán rájöttem, hogy ez képmutatás. Ne büntess mást és magadat se – hiszen a gyerek még boldogan mutatja, mit tud. Azt kell megértenünk, hogy ez alapvetően nem rossz energia, mert amennyire gyarló, annyira tiszta is. Valójában ez az Idióta egyik fontos kérdése: miért ítéli el vagy veti ki magából a gyermeki lelket a társadalom?
Amikor elkezdjük a pályát, azonnal úgy kezdenek bennünket méregetni, mint egy versenyistállóban, hogy ki a leg. Azt érzem, az elmúlt 150-200 év oktatási rendszerének vagyunk a rabszolgái. Ijesztő, hogy ha örülünk valami miatt, miközben másnak épp nem jött össze, azonnal bekapcsol bennünk valami, hogy vegyünk vissza a magunk öröméből, mert a szerencse megfordulhat. A magam megfelelési kényszereit lassan levetkőzöm, pontosabban igyekszem ütköztetni az előadások alapanyagában, az Idiótában, a Don Quijotéban, Az ember tragédiájában rejlő megfelelési kényszerrel.
Másképp fogadják az előadásaidat az egyes városok nézői?
Mindegyik város házakból, csatornákból, utakból, iskolákból áll, szerkezetük bevett mintázatokat követ, de minden település hangulata más, és ez a földrajzi fekvéstől az ottlakókig számtalan dologtól függ. Ez azért izgalmas, mert ez a sok szemszög összeadódik, a sok faktor egymásra rakódik, és különleges, egyedi hangulattá áll össze.
