Egy fal, tele bőrönddel. A falon innen élet, a falon túl halál. Mindenkinek megvan a maga bőröndje. Mindenkinek megvan a maga sírja. Van, aki a halálnak önként adná magát. Van, aki menekül, de megúszni senki sem tudja.
Akár ételre a légy, rászáll álmainkra. Állandó készültség, szélmalomharc. Pörgő hullahopp-karika.
Ha leeseik, vége.
Leesik.
Vége.
(Gerle Kiss Éva)
Jézusom, mi ez az óriási bőröndfal? És mi van odaát? Hiába ráncibálom, nem megy, nem lehet kihúzni egyet sem, nem lehet átkukucskálni. És nálam is van egy bőrönd, de hát ezt nem lehet letenni! Reménykedem, hogy a bőröndfal nemcsak dísz, hogy majd kivesznek párat, vagy onnan kerülnek elő kellékek, vagy egyszer csak leomlik. Nem, nemcsak dísz, de a lehető legtávolabb keresgéltem a választ. Ezek nem bőröndök, ez nem egy szobabelső, és a szereplők sem megnevesíthető alakok, sőt a színészek még váltogatják is a szerepeiket. Valahol a halál várótermében vagyunk, és mindenki a bőröndfalon túlra kíváncsi vagy épp fél tőle – de mindenképp viszonyulnia kell hozzá, mert csakis annak függvényében határozhatja meg az állapotát, hiszen mindenkinek letehetetlenül lóg a kezében a saját bőröndje, amiről hiába próbálna megfeledkezni. Monologikus történetek és abszurd némajelenetek mint döglegyek, lazán köröznek a halál felett.
(Komán Attila)
Két bolond ugrándozik a valóság és a képzelet határán – mondjuk az ő esetükben nem azonosítható be túl pontosan, hogy mikor melyik dimenzióban mozognak. Eleinte kényszeresen értelmezni akarom, pozícionálni magam a látottakhoz képest, de egy pár jelenet után már nem akarom megérteni, hogy ez most a valóságban történik vagy csak elképzeli valamelyikük, vagy egyáltalán, hol vagyunk, mert ebben a világban csak egy fix pont van: Lear bácsi és a halála. Elkerülhetetlen számadás önmagával, reménykedés, gazsulálás Istennek, variációk a végnapjaira – mindez leöntve egy ingadozó humorú trashmártással.
(Komán Attila)
