– A Karnyóné színpadi feldolgozásai erősen hajlanak a harsányság, a vásári komédia, olykor a vállalt ripacséria felé, és szívesen eltekintenek a dráma keserűbb árnyalataitól. Hol mozog a te értelmezésed?
– Nagyon nehezen lehetett rávenni arra, hogy a Karnyónét rendezzem, mert olyan előadások éltek az emlékezetemben, amik rémisztettek, elborzasztottak, és egyáltalán nem tartottam képesnek magam arra, hogy érvényes dolgot hozzak létre. Amikor mégis bólintottam, erősen hittem, hogy képes leszek valami mást csinálni. A felkészüléskor megijedtem, mert nagyon-nagyon nehéz mű. Rájöttem, hogy Kazinczy milyen fantasztikus, őrületes munkát végzett a magyar nyelvvel, hisz amikor olvastam a szöveget, kapkodni kellett a szótárt, hogy lássam, melyik szó mit jelent. Lényegében azt éreztem, hogy a szavak szintjén érthetetlen a történet. Egyfelől van ez a darab, amit szeretnék a helyére rakni úgy, ahogy én gondolom, másfelől lesz egy előadás, amelyben – mert nem érthető a mai nézők számára – a játékban, a színészek pillanatnyi létezésében kell nyilvánvalóvá tenni az adott helyzetet és szituációt, olyannyira, hogy szinte akár portugálul játszhatnánk. Volt egy képem és haladunk is azon a nyomon, de most sem vagyok nyugodt, mert a nézők reakciója nem kiszámítható.
– A darab hordozza magában a könnyedebb feldolgozás lehetőségét?
– Olyan Kanyóné-feldolgozásokat láttam olyan alkotóktól, akik más munkáikban elképzelhetetlen, hogy hasonló eszközökhöz nyúljanak. Azt érzik a Karnyónénál, hogy használhatják a színészi bon mot-kat. Mindeközben Csokonairól azt mondjuk, hogy az első magyar drámaíró. Beleírni, átváltoztatni, negligálni, új jelenetet hozzáadni, én ezt sem tartom elfogadhatónak.
– Jól értem, hogy a debreceni feldolgozáson nem lesz mindig okunk nevetni?
– Nemcsak arról van szó, hogy Kazinczy változtatott a magyar nyelven, hanem ma már egy picit másképp gondolkodunk, mint régebben. Ez a saját hipotézisem, de úgy gondolom, hogy régebben megbocsáthatóbb volt a falu bolondján nevetni. Kegyetlenebb volt a világ. A hibákon, a tévedéseken, vagy akár a testi fogyatékosságon erkölcsi skrupulus nélkül lehetett kacagni. Ezért ez a darab 2016-ban a határokat feszegeti. Csokonai érezhetően viccnek írta a Karnyóné azon, értelmi sérült fiához intézett mondatát, hogy „Eredj fel, kis bohócska, de a könyvecskédet ne edd meg, hanem vedd a kezecskédbe, menj tanulni a többi gyermekecskékkel.” Akkor ezen nevettek. Számomra se ez, se egy idősödő nő (testi) magányából, társkeresési vágyából fakadó küzdelme nem nevetséges.
– Hol marad meg a humor a te rendezésedben?
– Nagyon sokat foglalkoztam ezzel. Azért írta Csokonai a darabot, hogy nevessünk. Benne kellett hagynom olyan dolgokat, amikor valaki túlzásba visz valamit, vagy meg akar szerezni valamit minden áron és diszharmonikusan viselkedik az adott helyzetben. Karnyóné módosult tudatállapotba kerül a vágyai miatt, mint amikor valaki rosszul reagál helyzetekre, majd hirtelen rálát magára és megkérdezi magától: Te jó isten, mit csinálok?! És ez már egy valódi, igazi, női tragédia. Inkább ebbe az irányba mentem: a humor ott lehet azokban a jelenetekben, amikor diszharmonikusan viselkedik, de azon a ponton, amikor ez egyszer csak eltűnik, az már Dr. Jekyll és Mr. Hide. Ez a tragédia, illetve ezeknek a sora, teljes természetességgel mutat az öngyilkosság felé. Erőteljes zenei, akusztikus környezetet használok az előadásban, szinte végig, s ezeknek mindig van jelentése. Abban a pillanatban, amikor önmagára ismer Karnyóné, ugyanaz a zene, az úgynevezett halál-motívum kerül bele, amelyik a végén oda viszi őt, hogy ennek véget kell vetni. Egyféleképpen tud ennek véget vetni, úgy ha elküldi a gyereket a patikába méregért. Itt, s csak itt változtattam Csokonai szövegén. Ő írt egy jelenetet, hogy elmegy a gyerek a patikába, elhozza az arzént, és Tipptopp kicseréli az arzént egy altatóra, azért, hogy meg tudja szerezni a boltot, el tudja venni feleségül a már sokáig úgysem élő Karnyónét, miközben annak szolgálójával, Borcsával már összeszűrte a levet. Ezt kivettem, mert a szöveg Tipptoppot tette fontossá, de én Karnyónét szerettem volna, és sokkal drámaibb, ha ő úgy dönt, hogy meg akar halni.
– Mennyire lepted meg a színészeket, amikor előálltál a saját koncepcióddal?
– Abban a hitben vagyok, hogy megnyugtattam őket, mert pontosan tudták, hogy miről szól a darab, látták a színpadra állított megoldásokat. Egy nehezen érthető szöveggel találkoztak, s nekik is idegen lett volna, ha elkezdünk hülyéskedni, nem emberi ábrázatokat vágni, ha próbára tesszük a nézőket, hogy minél gyorsabban és hangosabban röhögjenek. Úgy tűnt, nekik is hasonlóak a félelmeik, és néhány próba után úgy éreztem, hogy ez nem csupán az én ügyem, hanem közösen húzunk egy irányba.
– Említetted, hogy ragaszkodtál az eredeti szöveghez. A szövegkörnyezet és a szituáció nyújthat majd mankót a nézőnek a szövegértésben?
– Biztos, hogy segít, de ami nehézséget okoz, és gyakran előfordul, az az, hogy bizonyos szavak jelentése megváltozott. Mondok egy példát: a csakhogy szó ellentétes értelme később alakult ki, akkor olyasmit jelentett, hogy igenis, így aztán az egész mondat mást jelent. Ezekben az esetekben nagyon nehéz módosítani, csökkenteni a kifejezések mai jelentéstartalmát.
– Túl pátoszosak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy keresed a helyét a darabnak?
– Igen, mert nem tudjuk, hogy hol a helye. 1799-ben íródott. Ki tudja, hogy hol a helye?
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy a debreceni előadás egyfajta próbatétel lesz?
– Mindenképp, és ez benne a lutri. Kérdés, hogy a néző hajlandó-e szeretettel fogadni ezt a szöveget, kommunikálni a színpaddal, vagy ehhez a darabhoz mindenképpen a harsány, számomra visszataszító hülyéskedés kell. Hamarosan megkapom a választ.
Az interjút készítette: Vajland Judit
