(Forrás: http://erdelyiriport.ro/) Simon Judit, 2015. január 02.
Magyar nyelvű ősbemutató a debreceni nemzeti Heiner Müller előadása, a színház számára ültette át magyarra Forgách András, de nem elsősorban ez az oka annak, hogy magyarországi bemutatóról ír az Erdélyi Riport, hanem az, hogy a produkció alkotói közül jó páran hazaiak. Ráadásul a Titus anatómiája, Róma bukása, amely a Shakespeare – kommentár alcímet viseli roppant izgalmas előadás, mind formájában, mind tartalmában.
Debreceni Csokonai Nemzeti Színház, Heiner Müller: Titus anatómiája, Róma bukása – Shakespeare – kommentár
Fordította: Forgách András Rendező: Szabó K. István Zene: Ovidiu Iloc Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos és Ianis Vasilatos Koreográfia: Gemza Péter
Fotók: Máté András
Zuhog az eső az úton Debrecen felé, szemből a kocsik lámpái vakítják a vezetőt, aki nő, így nem káromkodik hangosan, csak néha megállapítja, rajtunk kívül senki nem lenne olyan eszement, hogy ilyen időben útnak induljon előadást nézni. Kiderül, még egy autónyi ember kelt útra, hogy a Modem harmadik emeletén megnézze Szabó K. István Heiner Müller előadását. Dühös vagyok, hogy gyalog kell felmenni, azt mondja a kapus, az ügyelő külön megkérte, ne engedje használni a felvonót. Na ja, ez a kortárs színház, érezze át a néző az élet nehézségeit, mit mondjak, a térdeim szó szerint megérezték.
Amikor belépünk, kedves hölgyek figyelmeztetnek, nézzünk a lábunk elé, nézek is, meg nem is, a félhomályban egy kocsit jelképező asztalon piros ruhás nő fekszik, haja kibontva, csuklyás hajtó – szintén pirosban – „viszi” valahová. Érdekes ez a kép, meg sem botlom, szerencsésen bejutok a konyhába. A Titus anatómiája ugyanis egy konyhában játszódik, két oldalt ülünk mi, nézők, mintha hatalmas ablakokon át lesnénk, mi történik odabent. Az előttem levő pulton katonás sorban kések, bárdok, egyéb vágó eszközök, fém poharak. Középen hatalmas asztal – az előadás folyamán kiderül, hogy rendkívül funkcionális – ráerősítve egy húsdaráló, tőlem jobbra hinta – okosan kitalált jelkép –, néha színpaddá alakítják a fények. A rideg térben van még egy kisebb asztal, rajta kínzóeszközökre hasonlító konyhai eszközök, vezeték, szekrény. Jól felszerelt konyha, de kicsit kopottas minden, hát hogyne lenne, ócska szólamok, mindenkori hatalomvágy, bosszú miatt pusztulnak el benne az emberek.
Elidegenített kegyetlenség
Heiner Müller a 20. század egyik jelentős és vitatott szerzője, legalább annyi vérben, mocsokban hempergeti meg szereplői, mint elődje és egyben drámainak főforrása, William Shakespeare. Nem is titkolja, hogy gyakorlatilag „csupán” átír, beleír a klasszikus tragédiáiba, mintegy „hozzáigazítja” a történelemhez, saját társadalmához, korához. Elég véres volt a múlt század, elég zavaros a kor, melyben a Titus anatómiáját írta, akkor borultak a háború utáni konszenzusok, elkezdődöttek a hatalmi átrendeződések, megkérdőjeleződtek a társadalmi- és az értékrendek. Shakespeare Titus Andronicus című tragédiája gyakorlatilag egy rémdráma. Van benne minden, ami megfelel annak, amit napjainkban horrornak neveznek. Kegyetlen gyilkosságok, erőszak, vérbosszú, kannibalizmus, pogány rítusok. A maga korában az angol drámaíró egyik legsikeresebb műve volt, a közönség imádta.
A szakirodalomból tudjuk, hogy Shakespeare azért írt történelmi alakokról, hogy korának hatalmasairól szólhasson.
Müller azért folyamodott Shakespeare-hez, mert az angol szerzőn kívül talán senki nem tudta olyan költőien indokolni a megindokolhatatlant. A történet szála nem változik, de beépít egy narrátort, aki mintegy kommentálja a hataloméhség, és bosszú okozta iszonyatokat. Más szóval elidegenít. Kívülről nézi, nézeti a történetet. Néha összekacsint velünk. Odatartja azt a bizonyos tükröt. Müller nem finomkodik: a hatalomszerzés öncélú, érzelemmentes, nincs tekintettel senkire.
Szabó K. István a két szerzőhöz méltó kegyetlen előadást állított színpadra Debrecenben.
Az agresszió szimfóniája
A rendező továbbgondolja Müllert, napjaink politikai, társadalmi helyzetéről szól, amikor borulnak értékrendek, dúlnak a hatalmi harcok, felbukkannak, és süllyesztőbe kerülnek jelentős vagy jelentéktelen figurák. A előtérben megismert piros ruhás legyőzöttek váltják a hatalomban a győzteseket, hogy aztán ők is legyőzettessenek. Onnan jönnek, ahonnan mi nézők, az előtérből. Legyőzöttek volnánk?
Az előadás attól is izgalmas, hogy a rendező két ország politikai, társadalmi helyzetét ismeri, nagyobb a rálátása a korra, melyben élünk. Szögezzük le: Szabó K. előadása grammnyi derűlátást sem engedélyez. Nincsenek pozitív szereplők, de ördögi, vitathatatlan gonoszság sincs. A konyhában mozgók közül mindenki emberi, de senki sem boldog. Önzők és kegyetlenek ugyan, de szenvedői is mások és önnön kegyetlenségüknek. Az agresszió szül agressziót, s a történelmi pillanat, melyben élünk, korántsem nevezhető békésnek. Még a kabaré kuplék is agresszívak, amint a filmek, az elektronikus játékok is azok. Minden a győzelemről szól, és úgy a legkönnyebb győzni, hogy az ellenfelet megsemmisítjük virtuálisan vagy a hamis retorika, a hazugság fegyverével. Müller és Szabó K. konyhájában fizikailag szúrják, vágják, darabolják egymást. A külvilágban a szegénység, a kilátástalanság, a rágalom pusztít, ha nem fizikailag, de mindenképpen életeket követel. A megerőszakolt lány a bűnös, a bosszú a szerelem álarcát ölti, testvér fordul testvér ellen a hatalomért.
