“Gyökeresen más észjárású világ nyílt meg előttem” — így vallott debreceni élményeiről és a Régimódi történet próbáiról a Kossuth-díjas Kubik Anna, társulatunk új tagja. Az október 18-i premier előtt mesélt arról, hogyan találkozott már kisgyerekként Szabó Magda könyveivel, hogyan viszonyul Rickl Mária szerepéhez és persze arról is, hogyan érzi magát nálunk.
Elmondhatom, hogy magával a szépirodalommal Szabó Magdán keresztül kezdtem az ismerkedést. Négy éves voltam, amikor megkaptam első meséskönyvemet, ami nem más volt, mint a Bárány Boldizsár. Természetesen semmit sem tudtam a könyv szerzőjéről, de az ábrázolt világ varázsa egészen magával ragadott. El voltam bájolva tőle. A két nővérem akkor már tudott olvasni, és amikor csak alkalom adódott, őket kértem meg, hogy meséljenek nekem belőle. Később én magam is ebből a könyvből tanultam meg olvasni. Aztán már a községi könyvtár rendszeres látogatójaként, amolyan mindent faló olvasóként ismertem meg Szabó Magda többi műveit. Az összes elérhető regényét végigolvastam, s most, amikor a Régimódi történetre színészként kellett felkészülnöm, alkalmam adódott mindet újra elővenni. Az interjúit, naplójegyzeteit, egyéb publikációit is szorgalmasan tanulmányoztam, legutóbb a Záróvizsga című kötetét forgattam haszonnal.
Rajta keresztül szereztem képet Debrecenről is. Én dunántúli lány vagyok, és katolikus famíliába születtem, így hát a miénkhez képest gyökeresen más észjárású világ nyílt meg előttem. Amit a debreceni próbafolyamat során örömmel fedeztem föl élő valójában is. A korábbi években többször fölléptem a Kölcsey Központban. Amikor összeszedték a Munkácsy-trilógiát, és a Déri Múzeumban először állították ki együtt a képeket, a lányommal együtt zarándokoltunk ide el, hogy láthassuk őket. Amikor pedig híre kelt a fővárosban is, hogy a debreceni főtér megújult, s fölszabadult a gépkocsiforgalom alól, újra tettünk egy kirándulást a városba, szinte csak a szabad séta kedvéért. Most, hogy hosszabb időket tölthettem itt, bátran állítom, hogy jobban tetszik, mint Budapest, amit a mai napig nem tudtam megszokni. A fővárosban túl nagy a zaj, túl sok az idegeskedés, a zűrzavar. Debrecenben nem lökik föl az embert, visszanéznek az utcán, sőt akár meg is állnak beszélgetni. Jó tempót érzékelek a városban, és csupa pozitív benyomás ért. A Régimódi történet többi szereplőjének társaságában a rendezőnk, Csikos Sándor vezetésével nemrég rövid kirándulást tettünk a Dóczy Gimnáziumba és a Református Kollégiumba, hogy föltérképezzük Szabó Magda szellemi tájékozódási pontjait. A történelem rejtett szelete tárult föl előttünk, ami sokat ad a darab légköréhez. A szerep gondolkodásmódját tudni kell a színésznek megérteni. Nekem nagyon sokat segített ebben ez az inspiratív túra, köszönet érte Sándornak.
Szabó Magda kétszer írta meg a családja történetét. A fiatalkori változatot is elolvastam, és az sokáig jóval közelebb állt hozzám. Az írónő abban szikárabban, kegyetlenebbül, sokkal kevésbé megértően mesélte el ugyanezt a történetet. Most viszont én magam is megértőbben viszonyulok már az általam megformált Rickl Máriához, épp úgy, ahogy az érett korú írónő is, mert mintha a világ, amiben élünk, utolérte volna őt. Ez a nő kénytelen egy férfi helyett is gondolkodni, teljes egészében átvenni egy nagy család irányítását. Egyáltalán nem dúvad, hiszen rengeteg emberi értéke van, meg tud hatódni, sőt sírni is tud. Nem eredendően olyan, amilyennek láttatja magát, hanem a túlélés érdekében von kőkemény burkot a szíve köré. A családot akarja menteni. Egy szilárd erkölcsi rendhez szokott, ami épp az ő életében kezd megbomlani. Az is hiteles és szükségszerű, hogy egyedül marad. Maga is úgy látja, hogy ez az élet normális rendje. Végül mindenki egyedül marad. Őt sem a gonoszsága miatt hagyják el. A gyerekeknek el kell menni, hiszen ők már egy új világhoz tartoznak. Klárit, a cselédjét, aki pedig az életének legfőbb tanúja, azért engedi el, mert már megtörténtek egymás számára. És nyilván nem véletlen, hogy Klári nem előbb hagyta őt el.
Sok mindennek a lényege ebben van: tudni kell elengedni a dolgokat, meg az embereket is. Hiszen az értékek úgyis itt, belül vannak, s belül őrizzük őket az utolsó leheletünkig. Kígyómarás ‒ ez a családtörténet fiatalkori változatának a címe. Van benne egy számomra örökké emlékezetes kép. Meghal valaki, és úgy szögezik fel a falra a képmását, hogy befelé fordítják, a fal felé. Mert így az emléke fog élni, ami a szívünkben marad meg. Ha az arcot folyamatosan magunk előtt látjuk, nem a személy marad meg nekünk igazán, csak a képpé merevedett maszk. Itt még tisztelete van a halálnak is, a holtaknak, az eltávozottaknak, egyáltalán a léleknek, ebben a régimódi életben, aminek Rickl Mária a legerőteljesebb képviselője.
Úgy vélem, Rickl Mária némiképp védelemre szorul, mert a nézők Sulyok Mária rendkívül szigorú megjelenítéséhez kötik. Én rétegzettebbnek látom az alakját, megpróbálom őt rehabilitálni, és amennyire lehet, oldani a megszokott és elvárt sziklatömbszerű karaktert. Hiszen a férje is hat rá, még most is, annyi év után, nyilván nem véletlenül szerettek egymásba annak idején. És ő is hat a férjére, aki még mindig vágyakozik őrá, és ennek szintén oka kell, hogy legyen. Biztos, hogy még most is vannak erős érzései, és meg kell tudni mutatni akár a könnyeit is, például Lenke unokája versének olvasásakor. Neki egyszerűen muszáj volt a túlélő kérget, a célra törő modort magára vennie. Van egy különleges humora is, ahogy a Jablonczyak Árpád-házi származásán vagy Gizella lányán élcelődni tud. A nagy alakítások emlékével általában nehéz megküzdeni, de a mi esetünkben föl sem merült ennek a veszélye, annyira máshogy látom a karakteremet, mint az eddigi megformálók. Szeretném őt újra fölfedezni.
Pontosan tudom, hogy ez a nagyszerű szerep Ráckevei Annáé lett volna, de Anna tiszteletreméltó és hihetetlen vállalkozása most lehetetlenné tette számára az eljátszását. Régi jó barátság köt minket össze, ezért fenntartás nélkül és őszinte örömmel tudtam igent mondani a felkérésére. Korábban alig játszottam vidéken: egy alkalommal Bereményi Gézánál Zalaegerszegen, majd egy-egy röpke kirándulás erejéig Szolnokon és Veszprémben. Most, hogy a lányom felnőtt, szabadabb lettem. A Pesti Magyar Színház pedig időközben gyökeresen átalakult, és szinte idegenné váltam a saját színházamban, ahol összesen huszonnégy évet töltöttem el (ebbe ékelődött bele rövid művész színházi kitérőm). Úgy éreztem, hogy váltanom kell, új impulzusokra, új emberekre van szükségem. Nagyon jó, hogy itt Debrecenben egy erős fiatal csapat formálódik, máris sok kötődésem alakult ki hozzájuk. Bárhogy is lesz tovább, máris nagy nyereség számomra ez az ősz. Most ez a luxus az életemben, hogy egyszerre több helyhez is kötődhetek. Jó tapasztalatokat szereztem Székesfehérváron is, de nagy örömmel jövök újra Debrecenbe is dolgozni, akár mást is, ha szükség lesz rám. Nehéz volt nekiindulni debreceni családi kötődés nélkül, de ez rendjén is van, és helyre is teszi az embert, hogy újra és újra a nulláról indul. Mert mindez ugyanakkor nagyon sok öröm forrása.
(lejegyezte: Mispál Attila)
