(Forrás: http://www.haon.hu/) 2017. 02. 01. Gyürky Katalin
Debrecen – Színházról, művészetről, kulturális pörgésről is beszélt a fiatal dramaturg. Interjú: Adorján Beátával, a Csokonai Színház munkatársával.
A marosvásárhelyi kezdetek után Budapestre ment, majd legújabban Debrecenben talált otthonra Adorján Beáta.
Marosvásárhelyen, a Művészeti Egyetem színháztudomány szakán végeztél, majd pedig magiszteri képzés keretében drámaírást is tanultál. Érdekelne, hogy egy fiatalt mi visz a dramaturgi pályára? Családi indíttatás, korán, gyermekkorban megszeretett színház, különleges kreativitás, vagy mi?
Adorján Beáta: Nem közvetlenül érettségi után mentem erre a szakra. Tizennyolc évesen Németországban próbáltam szerencsét, ott informatikát tanultam az egyetemen, mivel a középiskolában ilyen szakirányon végeztem. Úgy gondoltam, hogy informatikus leszek, de rájöttem, hogy mégsem az az én világom.
Mit mondjak, elég messze áll egymástól az informatikusi és a dramaturgi lét…
Adorján Beáta: Gyerekként művészeti iskolában kezdtem, zongora szakon. Akkoriban a nyári vakációkban az unokatestvéremmel előadásokat csináltunk, hogy legyen zsebpénzünk. Persze kötelezővé tettük a szüleinknek, a rokonainknak a jegy megvásárlását és az előadáson való részvételt. Vettünk egy színpadi szöveget, amelyik a legjobban tetszett, és az elképzelésünknek megfelelően (akkor még nem tudtuk, hogy ezt nevezik koncepciónak) meghúztuk.
Lehet, hogy a szüleid elvárása volt, hogy „legyen egy normális szakmád, gyermekem”?
Adorján Beáta: Húszéves korom előtt bennem fel sem merült, hogy dramaturg szeretnék lenni. 5.-től 8. osztályig, de még középiskolában is jó voltam matematikából, és érdekelt az informatika. Mára ez átalakult, valószínűleg, mert más területét használom az agyamnak, most fele annyira se lennék képes matematikából, mint amire például középiskolában képes voltam.
Ha valaki színháztudomány szakon végez, abból egyenesen következik a dramaturgi munka, vagy ilyesfajta végzettséggel másfelé is lehet még a színház világában kalandozni?
Adorján Beáta: A színháztudomány szakot elvégezve nem egyértelműen vagy nem feltétlenül dramaturg lesz az ember. Nekünk az egyetemen kulturális menedzsment, de filmes kurzusaink is voltak. Az egyetem elvégzése után volt, aki színházi művészeti titkárságon, volt, aki sajtóorgánumnál, könyvtárban, de volt olyan is, aki a filmiparban helyezkedett el. Ez nagyon változó. Szurkolunk
egymásnak, hogy mindenkinek sikerüljön a végzettségének megfelelő és ahhoz minél közelebb álló munkát találni.
2011-től 2015-ig Budapesten dolgoztál szabadúszó dramaturgként. Miért hagytad ott a szülőföldedet, miért érezted úgy, hogy Magyarországon kell kipróbálnod magad? Hiszen Erdélyben, Romániában a színjátszás nagyon erős, tehát nyilván ott is el lehetett volna helyezkedni.
Adorján Beáta: Az egyetemen volt szerencsém Lengyel Pállal találkozni, aki csodálatos ember volt. Ő tartott nekünk pár napos műhelymunkát, és ott találkozott az én kis jeleneteimmel. A Harlekin Bábszínház igazgatójaként kért fel arra, hogy írjak egy betlehemes játékot. Feltétel volt, hogy bábtáncoltatós legyen, vagyis a darab két síkon mozogjon: a bábok és a bábokat mozgató színészek síkján, illetve az, hogy a bábok archaikus nyelven szólaljanak meg. Egész nyáron (2011-ben) a szövegen dolgoztam, folyamatos egyeztetés mellett, végül decemberben be is mutatták a darabot. Körülbelül a tizedik verzió után, amikor már majdnem feladtam a munkát, azt mondta nekem Lengyel Pál, hogy nehogy azt higgyem, hogy másnak könnyebben ment az írás. És Lázár Ervint hozta fel példaként, hogy milyen sokat kínlódott a szövegeivel, pedig ki gondolná, hogy azok a fantasztikus írások egytől egyig fáradtságos munka eredményei voltak. Ez adta az első lökést ahhoz, hogy Magyarországon próbáljam ki magam. Ezen kívül ugyanebben az évben voltam először a József Attila Kör szigligeti irodalmi-művészeti táborában, ahol olyan emberekkel találkoztam, akik megerősítették bennem az érzést, hogy Budapesten kell maradnom. Oda is költöztem, ott többféle színház van, rengeteg program, felolvasóestek, koncertek, performanszok, és úgy éreztem, hogy ezekre az inspirációkra nekem feltétlenül szükségem van.
Marosvásárhelyen nem volt ilyen pezsgő a kulturális élet akkoriban, mint Budapesten?
Adorján Beáta: Nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egy főváros és egy kétszázezer fős város kulturális életét. Marosvásárhelyen is egyre inkább „pörög” az élet. Öröm látni például, hogy megszervezték a Havi drámának nevezett eseményt, amelynek keretében havi rendszerességgel drámákat olvasnak fel. Alternatív helyszínek is bekerültek a kulturális vérkeringésbe, például egy elhagyatott zsinagógát alakítottak át a Kortárs Művészetek Házává.
De azért jársz haza, gondolom?
Adorján Beáta: Persze, de most itt jól érzem magam.
Az itt most már, 2015 óta Debrecent jelenti, hiszen azóta a Csokonai Színház dramaturgja vagy. Hogyan jött a budapesti szabadúszás után a debreceni állás?
Adorján Beáta: Mindig is azt gondoltam, hogy meg kell tapasztalni a kőszínházi és a független létet is ahhoz, hogy jogos kritikát fogalmazzon meg az ember akár az egyikkel, akár a másikkal kapcsolatban. Emellett szerintem nagyon jól jönnek azok a tapasztalatok, melyeket hol az egyik, hol a másik kapcsán lehet megélni. A négyévnyi független lét után éppen jókor jött a debreceni lehetőség, mert már egyre nehezebben lehetett szabadúszóként fennmaradni. Küszködtünk a pályázatokkal, egy idő után azonban már pályázatokat se írtak ki. Akkor itt épp megüresedett egy dramaturgi állás. Úgy érzem, jó döntést hoztam, jól érzem magam ebben a színházban, befogadtak, és a város is egyre otthonosabb számomra.
Avassuk be az olvasókat abba, hogy mi minden tartozik a dramaturgi munkához, munkádhoz? Azt gondolom, hogy ez nem „csak” szöveggondozásból áll.
Adorján Beáta: Igen, összetett munka. Minden, ami a szöveggel kapcsolatos, az általában a dramaturg feladatkörébe tartozik. De legegyszerűbben talán a szabó-hasonlattal tudnám elmagyarázni, mit is csinál egy dramaturg: a megrendelésnek (a koncepciónak) megfelelően szöveget javít, illetve adott esetben „gyárt”. De ezen kívül dramaturgként részt veszek az évadterv kialakításában is, darabokat olvasok, véleményezek, valamint a színház Művészeti Műhelyének tagjaként a DESZKA Fesztivál előválogatásában, előkészítésében, szervezésében is aktívan tevékenykedem.
Azaz a művészeti munkatársakkal is folyamatos az együttműködés.
Adorján Beáta: Igen.
Ha már a munka konkrétumainál tartunk, vegyük számba, hogy mi volt az eddig itt, Debrecenben rád bízott darabokban a feladatod? Mivel járultál hozzá Az ajtó, az Orlando, a Művészet, és most A kisfiú meg az oroszlánok színpadi megvalósulásához?
Adorján Beáta: Az ajtóhoz új adaptációt készítettem, vagyis a regény alapján az új koncepcióhoz igazodva új színdarabot írtam. Az Orlando Anca Bradu által készített átiratát románról magyarra fordítottam, a Kisfiú meg az oroszlánokat is újraadaptáltam. A két új adaptáció azért született, mert mindkét esetben a rendezővel való egyeztetés során kiderült, hogy a meglévő változat nem azt az olvasatot adja, amit szeretnénk. Nagy kihívás volt az új adaptációk készítésekor, hogy tudtam, kik fogják játszani az adott szerepeket. Hogy a szabó-hasonlatnál maradjak, jó szabóként szeretném minél jobban az adott személyhez „igazítani” a ruhát.
A Művészet esetén eléggé szöveghű volt az előadás, hiszen kortárs darabként a szerző nem is nagyon engedte a szövegét megváltoztatni, ha jól tudom.
Adorján Beáta: Egyébként se lett volna nagy átírásra szükség, a Művészet eleve egy színpadra írt szöveg, csak igazítani kellett néhány részen.
A dramaturgi munkába az is beletartozik, hogy egy próbafolyamat során, adaptálóként, szöveggondozóként, a szövegből kiindulva beleszólsz egy-egy jelenet megformálásába, javaslatokat teszel, hogy mit lehetne esetleg másképp csinálni?
Adorján Beáta: Megfogalmazom a véleményemet, javaslatokat teszek, de persze a döntés mindig a rendezőé, hiszen ő a megálmodója annak, hogy a színpadon mi történjen. Egy próbafolyamat alatt igyekszem a szöveget minél inkább az előadás szolgálatába állítani. Az ajtóban például volt egy jelenet, amit jobbnak láttam kihúzni, és mást betenni helyette. Közelgett a premier, és féltem előállni ezzel az igen nagy beavatkozást igénylő változtatással. Végül megtettem, és ennek örülök, mert a produkció javára vált. Ez a dramaturg egyik fő feladata, hogy külső szemként jelen legyen a próbákon.
Végül a 2016 szeptemberében útjára indított Fészek elnevezésű programsorozatról szeretnélek kérdezni. Úgy tudom, hogy ebben a Csokonai színházas kezdeményezésben Te is aktívan részt veszel. Érdekelne, hogyan jött az ötlet, hogy fiatal alkotókat oly módon támogassatok, hogy az eddig még sehol elő nem adott darabjaikat felolvasószínházi keretben mutatjátok be? Illetve, Neked személyesen milyen feladataid vannak ebben a programban? Te választod ki a fiatal szerzőket és a szövegeiket?
Adorján Beáta: Van egy művészeti műhelyünk, ahol a műhely tagjaival a DESZKA Fesztivál összeállításában és az évadtervezésben dolgozunk együtt. Ezen a műhelyen sokat ötletelünk. Egyszer felvetettem, hogy mi is csinálhatnánk egy felolvasószínházi sorozatot, a DESZKA Fesztivál mellett ezzel is felkarolva a kortárs magyar dráma ügyét. Több név is eszembe jutott, végül a „Fészek”-et találtuk a legmegfelelőbbnek, hiszen ez lehetne az a hely, amely otthont adhat a szárnyukat bontogató drámaíróknak. Fiatal, kevésbé vagy még egyáltalán nem ismert szerzőket keresek meg, hogy küldjenek nekünk szövegeket. Ezekből válogatunk.
Az eddig ebben a sorozatban szereplő két fiatal művészt, Oláh-Horváth Sárit és Pálffy Zsófiát ismerted személyesen, vagy hogyan jutottak éppen ők a látóteredbe?
Adorján Beáta: Annak ellenére, hogy mindketten a Marosvásárhelyi Egyetem diákjai voltak, egyiküket sem ismertem korábbról. Oláh-Horváth Sárival egy rendezvényen találkoztam először, Kupás Anna díszlettervező mutatott be minket egymásnak. Már akkor kértem, hogy küldjön nekem drámaszövegeket. Később jöttem rá, hogy Sárival a 2011-es Kolibri Színházas drámapályázat eredményhirdetőjén találkoztam először, de sajnos akkor nem beszélgettünk. Sári volt az egyik díjazott, az én befejezetlen darabom külön dicséretben részesült. Amikor elindítottuk a Fészek-et, azonnal eszembe jutott Sári. Pálffy Zsófia pedig egyébként marosvásárhelyi születésű, de őt sem ismertem korábban, vele Budapesten, egy, a Kárpáti Péter vezette workshopon találkoztam. Ott kezdtünk el beszélgetni, és tőle is kértem szövegeket.
