Vecsei Miklós egyik szerepálmát, Rómeót játszhatja a Csokonai Színházban. Úgy érzi, a klasszikus darab nem annyira generációs válságról beszél, hanem azokról, akik hisznek, és akik már nem a láthatatlanban.A Shakespeare-darab premierje február 19-én lesz.
– Vágytál valaha arra, hogy eljátszd Rómeót?
– Van három-négy olyan szerep, amivel nagyon szerettem volna ’találkozni’ a pályám első éveiben. Rómeó az egyik. Hegedűs D. Géza, az egyetemi osztályfőnököm és mesterem mesélte, hogy mennyire szeretett volna Rómeó lenni, de másként alakult, de kívánja nekem, hogy adódjon rá lehetőségem, mert nagyon szép szerep. Sok közös dolog van bennünk Rómeóval, és olyan gyönyörű íve van a szerepnek, hogy egy egész életet le lehet élni benne.
– Találkozik a szerepről alkotott elképzelésed azzal, amit a rendező, Szikszai Rémusz keres benne?
– Hálás vagyok Rémusznak azért, hogy az első perctől kezdve nem kell mást játszanom, mint ami vagyok. Bennem keresi Rómeót és nem fordítva. Sok lehetőséget ad az együtt gondolkodásra, és mellette járhatom a saját utamat, amiben bátorít. Szerencsés helyzet, hogy egy ilyen végletekig fűtött darabot épp egy színész-rendező állít színpadra, mert nagyon pontosan tud segíteni abban, hogy honnan fogalmazzak, hol keresgéljek. Shakespeare zsenialitása, hogy nincs olyan jelenetem, ami azért lenne benne, hogy csupán a történetet vigye előre. Minden jelenet egy nagy érzelmi lépcső. Az első jelenetben Rómeó elmondja, hogy már annyira utálja a folytonos gyűlölködést, hogy már csak egyetlen dologgal akar foglalkozni, a szerelemmel. Ember és ember őszinte, csupasz kapcsolatával. Nem is tudja még pontosan mi az, de sejti, hogy neki ez az egyetlen menekülő útja lehet. Pontosabban életútja. Én is hasonló gondolatok mentén köteleztem el magam a színház mellett. A következő jelenetből megtudjuk, hogy legalább akkora érték számára a barátság, mint a szerelem. A harmadikban megpillantja Júliát a bálban. Ugyanabban a jelenetben meg is csókolja, s ott születik valami világirodalmi jelentőségű a dráma szempontjából, de az én szempontomból is.Emlékszem arra, hogy amikor először megcsókoltam egy lányt,az mit szabadított fel. Aztán van egy titkos esküvő, amiről hazudnunk kell a szüleinknek.Másnap egy teljesen hülye kakaskodás miatt meghal a legjobb barátom és én fejvesztve, a következő pillanatban megölöm a gyilkosát. Száműznek,kvázi soha többé nem láthatom a Júliát, aki az értelmem, az életem. El kell, hogy felejtsem. De nem csak őt, mindenkit. Később jön a hír, már Mantovában, hogy meghalt Júlia. Megveszem a mérget, vagyis eldöntöm, hogy én is meg fogok halni. Az ezt követő jelenet a kripta, ahol találkozom Parissal. Megölöm, mert eldöntöm, hogy most már semmi nem állhat az utamba. Végülmeglátom Júlia holttestét, mondok egy monológot, de már nem fájdalomból, hanem valami nagyon távoli kiüresedésből, hidegből. Most jelenetről-jelenetre haladtam, nincsenek köztes állapotok.Azt érzem, hogy ezek a stációk majdnem mind megvoltak az életemben valamilyen formában, és szép feladat ezeket újra járni.
– A fiatalok tisztaságában közrejátszik az, hogy a felnőttektől már végleg eltávolodtak? Van egy mély generációs válság, stalán ez is erősíti bennük a vágyat, hogy ők másak legyenek. Eszükbe sem jut, hogy megosszák szüleikkel a titkaikat.
– Van itt párhuzam a Liliomfival, amivel legutóbb foglalkoztam. Én ott sem generációs szakadékot éreztem, hanem embereket, akik még hisznek a láthatatlanban, és akik már nem. Bár gyakran annak látjuk, én ezt nem generációs szakadéknak érzem, mert a 80 éves nagypapámról tudom, hogy lehetne Rómeó, mert hisz benne, és vannak, akiknek egyszerűen nem számít az, amit már nem látnak. Bár nem gondolok játék közbenkonkrétan arra, hogy az apám, vagyis Montaguemit akar, vagy mit nem, egyszerűen csak érzem, hogy az ő világa már nem befogadó azokra az értékekre, amiket mi, Rómeók képviselünk. Vagy csak éppen nem találják meg egymást ezek a szándékok, mert annyira elvakítja őket a környezet elvárása vagy gyűlöletszítása. Én például Tybaltot és Parist is jó csávóknak tartom. Csak annyira végletes ez a négy nap, hogy egy pillanata sincs Rómeónak mélyen belenézni a szemükbe és megkérdezni, hogy biztos, hogy így kell lennie?
– A szenvedélyük miatt szimpatikusak?
– Igen. Páris is halál szerelmes Júliába és ráadásul rendben is van. Jól nevelt, jó gyerek, csak nem belé szerelmes a Júlia. Ez is olyan érdekes Shakespeare-nél: leírja a Dada szavaival, hogy a legtökéletesebb ember, jobb képűbb, mint Rómeó, jól neveltebb, okosabb, rangosabb. De az életben végül nem a legtökéletesebb lesz a legtökéletesebb.
– Számít az, hogy ez mennyi időn belül történik mindez? Foglalkoztat a történet időbelisége? Az, hogy mindez négy nap eseménye, mindeközben egy életre elég lenne?
– Főként, hogy ez a négy nap a színpadon két óra alatt pörög le (nevet), és igen, ez egy élet, születéstől a halálig, de talán jobb úgy fogalmazni, hogy a felnőtté válástól a halálig. Másrészt meg, valóban ilyen az élet, egyik pillanatról másikra történnek dolgok, sokszor ilyen végletesen. Azért is szeretem, mert nagyon tiszta ez a darab, és minden pillanata iszonyatosan igaz. Nincs benne semmi álszenteskedés, és minden lehetőséget megad egy színésznek, hogy igazán mélyen adja magát.
Az interjút készítette: Vajland Judit
