A hang adottság, de hogy milyen lelkülettel éneklünk, azt mi irányítjuk – mondja Prohászka Ildikó, akivel szerepekről, külföldi sikerekről, a pálya mélységeiről és magasságairól beszélgettünk. – a dehir.hu interjúja
Mesebeli hely: virágok mindenütt, szép kert nagy terasszal, a férj gyönyörű fafaragásaival. S bár egy interjúra jöttem, nem a tanya háziasszonya fogad, hanem az énekes, aki hogy kilép a házból, akár a színpadra is mehetne. Prohászka Ildikó negyven éve áll a színpadon, jelenleg a Csokonai Színház énekkarának tagja. Jubileumi köszöntője után beszélgettünk szerepekről, külföldi sikerekről, a pálya mélységeiről és magasságairól.
Dehir.hu: 1976-ban kerültél Debrecenbe, mint a Kodály Kórus tagja. Biztos volt az utad a zenei pályára?
Prohászka Ildikó: Igazából nem tudtam, a család sem tudta, hogy van valamiféle zenei tehetségem, mindaddig, amíg másodikos koromban oda nem költözött mellénk egy szolfézstanárnő, akinek csellótanár volt a férje. Rudabányán laktunk, oda ítéltetett az édesapám bányamunkára az ’56-os cselekedeteiért. Mindenünket elvettek, az ózdi házunkat is. Édesanyám úgy döntött, fontos, hogy az apám közelében éljünk, így utána mentünk. Rudabányán kezdtem az általános iskolát, később Miskolcon végeztem a zeneművészeti szakiskolában. Ének szakra jelentkeztem 14 évesen, de akkor Pekker Zsuzsi néni azt mondta, hogy van ugyan mélység és magasság, de korai még a hangfajomról dönteni, így hangszert választottunk. A szakiskolát oboa szakon végeztem el.
Dehir.hu: Mennyire volt elfogadott akkortájt, hogy valaki zenei pályára készül?
Prohászka Ildikó: Nagyon nem. Nem támogatták és mintha értetlenül is fogadták volna. Pályaválasztás előtt még az is felvetődött, hogy menjek virágkötőnek vagy kertésznek. Az igazgatónőm is azt mondta, hogy a zenei pálya nem az igazi. Aztán leérettségiztem, ott maradtam Miskolcon ötödévre is, de kiderült, hogy a szüleim az anyagi terheket nem bírják, ezért felvételiztem a miskolci színház énekkarába. Közben a szakiskolában továbbképzősként Németh Zsuzsa tanárnőhöz jártam ének tanszakra. Nála találkoztam az Éj Királynő áriájával, nem is sejtve, milyen meghatározó lesz majd későbbi pályafutásom során. A színház kórusában hallottam először a debreceni Kodály Kórusról, hogy milyen kiváló együttes, s ott dolgozván megnyílhat a lehetőség előttem, hogy tovább képezzem magam a zeneművészeti főiskolán. A sikeres meghallgatás után a Kodály Kórusnál megkérdezték, mikor tudnék kezdeni. Rávágtam, hogy azonnal, csak albérletet kell keresnem. Így kerültem Debrecenbe 1976 januárjában. A kórus hangképzéséért felelős énektanára, Zádor Endre tanár úr kezdeményezésére felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Tanárképző Főiskolára 1977 szeptemberében.
Dehir.hu: Hogyan vezetett innen az út a külföldi szereplésekig?
Prohászka Ildikó: 1980 május elsejétől voltam a Csokonai Színház tagja. Épp negyven éve. Rengeteget próbáltam úgy előénekelni, hogy próbáljanak olyan szólókat adni, melyekben megállom a helyem, tanulni tudok. Egy fiatalnak nagy szüksége van arra, hogy énekeljen, hogy használják.
Dehir.hu: Ambiciózus voltál…
Prohászka Ildikó: Egyrészt, de bennem volt a családi életre készülődés is. 1978-ban házasodtunk össze Imrével 1978-ban, aki szintén szakmabeli, az akkor még Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar első harsonása volt. Gergő fiammal áldott állapotban voltam 1981-ben, amikor az első szóló szerepemet énekeltem: a Muzsikus Péter mesejátékban a Hegedűcskét. A második fiunkra, Bálintra öt évet vártunk, remélve, hogy a színpadi szólókarrierem beindul. Hát nem így történt. Mivel a párommal mindketten zenei pályán dolgoztunk, a szüleink tőlünk távol éltek, albérletről albérletre költöztünk, így elég nehéz volt élet. Mivel a színház vezetése nem mutatott hajlandóságot a foglalkoztatásomra, képességeim kihasználására, külföldön próbálkoztam. Itthon megtanultam a szerepeket, meghallgattattam magam hozzáértő emberekkel, majd kinti impresszárióknak be is mutattam. Aztán az egyik turnén a reggelinél közölte a német turnévezető, hogy este én éneklem az Éjkirálynőt.
Képzeld el, se zenekar, se próba… Aztán este leénekeltem mindenki megelégedésére és onnantól kezdve számítottak rám. Hosszú lista lett az előadásokból: a Varázsfuvolából az Első fiú, aztán Traviata, Aida, Rigoletto, Carmen és az Éj Királynője. Európa számos országában jártunk Skandináviától kezdve Spanyolországon át Ausztriáig. Végül az itthoni színpadok is megnyíltak előttem, az Éj Királynőjét több százszor elénekeltem. A külföldi szereplések után Csutka István meghívására újra itthon énekelhettem szóló szerepeket a Hunyadiban, a Cigánybáróban, a Carmina Buranában, majd Vidnyánszky Attila igazgatása idején a Háry Jánosban, a Sevillai borbélyban is szerepekhez jutottam. Ezért döntöttem úgy, hogy befejezem a rendszeres turnézást.
Dehir.hu: Egyszer olvastam egy operaénekestől, hogy a sikert mennyire beárnyékolja a rengeteg utazás, a hotelszobától hotelszobáig élés. Nagyon fárasztó lehet ez az életmód.
Prohászka Ildikó: Rengeteget kivesz az emberből. Nem vagy itthon a családdal, így, ha hazajössz, pótolni akarod azt, ami kimaradt. Az édesapám meghalt, anyukám beteg lett, magánjellegű problémák is adódtak. Mivel a férjemmel mind a ketten utaztunk, a két imádott serdülő korú fiunk nevelésére is több időt kellett fordítanunk. Volt bennem olyan érzés is, hogy most talán elég volt, jöjjön egy nyugodtabb időszak. Ez annyira erős vágy volt, hogy utána még párszor hívtak külföldre, Bécsbe, máshová, de nem mentem. Az idegrendszered is rámegy egy kicsit a sok-sok utazásra, éjszakázásra, hogy nem tudod kiszámolni melyik nap hol vagy, mit csinálsz.
Dehir.hu: Ráadásul az Éj Királynője egy roppant nehéz szerep, komoly koncentrációt igényel.
Prohászka Ildikó: Csak a párom tudja, hányszor mondtam azt, kizárt, hogy ma el tudom énekelni, elment a hangom. Imre mindig azt válaszolta: dehogynem. Képzelj el egy nagy fesztivált, ahol az is kérdéses néha, hallod-e majd a zenekart. Volt, hogy egy toronyban kellett volna énekelnem, de nem hallottam őket, ezért egy dublőrt felöltöztettek fent a ruhámba, én pedig lent énekeltem.
Dehir.hu: Élt meg ez idő alatt nagy, kiugró szakmai sikereket, amikor szakmailag is megkérdőjelezhetetlenül elégedettnek érezte magát?
Prohászka Ildikó: Hogyne, de ez rendkívül összetett és ritka helyzet. Vannak előadások, amikor a karmester és a zenekar is ráérez arra a zenei hangulatra, amit adni szeretnék, de ez még önmagában nem elég, mert közrejátszik a környezet, az akusztika is, és azt is látnom kell, hogy a közönség még arra is figyel, mikor veszem a levegőt. Ilyenkor képes vagyok teljesen átadni magam az előadásnak és nemcsak olyan dolgok jönnek elő, amikről tudom, hogy megvannak bennem, hanem amire nem is számítok. És akkor szárnyalsz! Volt olyan, hogy felszaladt a karmester, letérdelt elém: Ildikó, das war fantastisch! és kezet csókolt. Na, ezekért érdemes élni és énekelni egy énekesnek!
Dehir.hu: Mi kell ehhez: alázat, szakmai háttértudás, szerencsés csillagzat?
Prohászka Ildikó: Minden együtt. Az emberi érzékenység, az emberi szellem, a hang, a múltad, a jelened, a jövőd, minden benne van. Engem nemcsak a tudás, a hangi képesség motivál, hanem az érzelmek. A hang adottság, de hogy milyen lelkülettel éneklünk, azt mi irányítjuk. Ha találkozik két lélek, akkor csodák születnek. Így születik a zene is. Én pedig próbálom visszaadni agyban, lélekben ezt az érzelmekkel teli zeneiséget.
Dehir.hu: Mi az a lelkület, amiből az éneklése táplálkozni tudott?
Prohászka Ildikó: Az az érzelmi telítettség, amit szüleimtől és a saját családomtól is kaptam, meghatározta a színpadi létemet. Miután édesanyám négy évig várta, sokszor reménytelenül, hogy édesapám hazatérjen az orosz fogságból és még hat évig , hogy megszülethessek, érthető az az érzelmi túlfűtöttség, amivel a nevelésemhez hozzá fogtak. Ezek az energiák ma is bennem vannak. Kaptam egy nagy csomagot, sokszor mondják is, hogy hiszékeny vagyok, túl szépnek látom a világot, de én ilyen vagyok és azon igyekszem ma is, hogy elfogadjam ezt. A színpadon így rengeteg érzelmet ki tudtam magamból énekelni.
Dehir.hu: Segítette, vagy hátráltatta, hogy mindig ott volt a férje?
Prohászka Ildikó: Segített, soha nem hátráltatott. Mindig ott volt a tudatomban, hogy jelen van, a szemem sarkából mindig láttam. Sokszor felvette, ahogy éneklek, hogy vissza tudjuk hallgatni. Elég kritikus is volt velem, sokszor talán túlon túl is, de a vége mindig egy jobb megoldás volt. Azt hiszem, büszke is volt rám.
Dehir.hu: Mit ad az életéhez a színpad?
Prohászka Ildikó: Az élet savát-borsát. Összefügg az életemmel: hazahozom a színpadot és az életemet viszem fel a színpadra. A járvány alatt nagyon megéltem a hiányát. Ameddig énekelni tudok, addig szeretnék is.
Dehir.hu: Ha összegzően végignéz az elmúlt negyven éven, elégedett vagy?
Prohászka Ildikó: Nem mindig volt sima ez az út. Sokszor gondoltam azt, hogy én szerencsétlen, miért adta nekem az élet ezt a hangot, ha nem használják és nem adnak feladatot? Sokszor volt ilyen. De Az Éj királynője megadta nekem a lehetőséget arra, hogy kifejezhessem mindazt, ami a lelkem mélyén szunnyadt. Hosszú folyamat megtanulni jól énekelni. Még hosszabb azt a színpadon megmutatni. Ahogy egy kiváló tenoristánk fogalmazott: nem azt az öt percet kell megfizetni, amíg énekelek, hanem azt, hogy ezt tíz éves korom óta tanulom, folyamatos gyakorlással, fejlődéssel. Mindennek ellenére azt mondtam mindig a kollégáknak is, csak ilyen lehetőségeket kívánok nekik is, mert aki ebben a szakmában nem tudja magát a közönségnek és önmagának felmutatni, az olyan, mint amikor nem élünk meg valamit és ez a hiányérzet örökre ott marad… A pályámnak volt íve: Rudabányáról Madridig sok-sok ezer ember előtt énekelhettem. Nem vagyok tehát elégedetlen, sőt hálás vagyok a Teremtőnek, amiért amellett, hogy elénekeltem az operairodalom legcsodálatosabb áriáját és sok más kitűnő szerepet, a világ leggyönyörűbb családjában élhetek!
Vajland Judit interjúja
