A DESZKA Fesztivál utolsó előtti napján a délelőtt ismételten elsősorban a kicsiké, a délután pedig a nagyoké volt. A tegnapot egy marionettel kezdtünk, egy szakmai beszélgetéssel és egy kocsmadrámával folytattuk, majd egy történelmi drámával zártuk.
A legkitartóbb fesztiválozók, akik a péntek esti eksztázist reggelre kiheverték, a szerda óta megszokott menetrendet követték: a Vojtina Bábszínházban indították a napot. Ezúttal a Mesebolt Bábszínház és a Magamura Akotóműhely közös produkciója, a Dobronka Cirkusz, világszám! című, marionettbábokra írt darab került színpadra. Az előadás egy visszaemlékezés arra az időszakra, mikor egy világhírű cirkusz érkezett Dobronkára, és így a szürke hétköznapokat átjárta varázslat – egészen addig, amíg a porondmester el nem tüntette az egész kócerájt a kalapjába. A darab a város fénykorát és a cirkusz attrakcióit eleveníti fel: Boriszt, a repülő oroszlánt, az olasz kaszkadőrmacsót, az indiai jógit, az afrikai táncosnőket, a francia operaénekesnőt – játékosan és humorosan bemutatva a gyerekeknek ezzel a világ csodáinak sokszínűségét.
Délután Lőkös Ildikó Szálinger Balázzsal és Vörös Istvánnal, a DESZKA Fesztivál díszvendégeivel beszélgetett. A látogatók egy könnyed délutáni portrébeszélgetést hallhattak. Milyen érzés díszvendégnek vagy a Székely Bicskarend tagjának lenni? Melyik darabban játszott Komár László? Mikor írnak jobb irodalmat a lányok a fiúknál, és mikor írnak jobban a fiúk a lányoknál? Tényleg az elsőre rossz költőből lesz később jó költő? Milyen Horváth Csabával (Forte Társulat) dolgozni? Miért fontos érteni és értékelni a körülöttünk élő nemzetek kultúráját? Mi van, ha beszárad a tubus? Az írói munkásság elemzése mellett ilyen kérdések merültek fel. A beszélgetés során elhangzott néhány részlet is az írók színpadi műveiből – ezeket Edelényi Vivien, Csikos Sándor és Garay Nagy Tamás színművészek olvasták fel.
A debreceniek Mészáros Tibor Istent a falra festeni darabjával búcsúztak az idei DESZKA Fesztiváltól. A kocsmadráma írója egyben rendezője is volt az előadásnak. Igazi tragigroteszk a kis magyar valóságról, a mindenki számára ismert ténnyel, hogy egy faluban az élet ott zajlik, ahol a templommal szemben egy bicikliraj ellep egy rácsos ajtót, egy kedves presszóban, ahol a levegő mindig megáll, ha egy idegen betéved. A klasszikus történetnek mélyebb rétegeibe is beláthatunk, a munkanélküli férfiak és asszonyaik sivár, minden érzelemtől mentesült mindennapjaiba, ahol a forgatókönyv mindig ugyanaz. Pálinka, kártya, sör és családi jelenetek a kocsmában, és végeláthatatlan tehetetlenség. A két nem nagy attrakciója sem sikerül, nincs bankrablás és nincs férjek elleni lázadás sem. Marad minden ugyanaz. Mindez különleges mozgásvilággal párosul és könnyes nevetéssel.
Mindezt egy történelmi dráma, a Neoplanta követte az Újvidéki Színháztól. Most először éreztük, hogy nehéz lesz szavakat találni. A téma az előadással együtt megrázó és felkavaró volt, még úgy is, hogy a történelmi háttér itt is ismert volt valamelyest. Mégis olyan mélységeiben került bemutatásra, amit jó lenne a nagy fekete ruhás ideológiák szerelmeseinek is látni néhány helyen. A darab a valós Újvidékről szeretne beszélni, Tito és Jugoszlávia mitizált emlékén is túl, a háborúkon túl és azokon a képeken túl, ami sokak szemében él, akik nem tapasztalták meg saját bőrükön azt az élethelyzetet. Újvidék fogalom is egyben, amihez eltűnőben van a kötődés. Megvan a félsz a társulatban, hogy húsz év múlva lesz-e kinek játszani majd magyar nyelven Újvidéken, vagy majd feliratozzák, mint most néhány helyen nekünk a szerb dialógusokat…
Krivi Dóra és Szakál Dóri
