Az ötödik nap szintén a Vojtina Bábszínházban vette kezdetét. A debreceniek Szélike királykisasszonya egy olyan mese, ahol a történetszálak bonyolultan rendeződnek. A királylány a legjobb futó, Bence pedig a leglustább királyfi a világon. Az állandóan tenni akaró Szélike és a nihilbe burkolózó királyfi egymásra találásának történetét barátságos figurákkal, jó akaratú királyokkal jelenítik meg. Mindeközben pedig kiderül, hogy a két fiatal látszólag hiába képvisel ellentétet, igazán egyikőjük sem tudja, mit szeretne az élettel kezdeni. Együtt majd talán kitalálják, hiszen a végén azért szerelembe esnek.
Szélike királykisasszonyhoz hasonlóan A dühös lovag is hazai pályán játszott: Lackfi János művét a Csokonai Színház társulatának előadásában láthattuk. A pökhendi Raniero di Ranieri lovag története a középkori Olaszországban játszódik. A bonyodalmat (természetesen) a szeretett nő okozza: Raniero feleségébe, Francescába belehabarodik egy másik lovag. Az asszonyért vívott harc végére a két férfi egy fogadás megkötésével tesz pontot, melynek tétje nem más, mint Francesca keze. Ahogy a mesékben ez lenni szokott, félreértések, hazugságok, akadályok sorozata következik, viszont nem marad el a „happy end”: győz az igazság és a szerelem. Korhatáros, itt-ott zenével és tánccal megbolondított ifjúsági kalandozás ez a javából. Nyolc éven aluliaknak nem ajánlott, de nyolc év felett bárki (aki nem vesztette el teljesen gyermeki énjét) találhat ebben a könnyed, humoros, nyelvezetében roppant izgalmas előadásban valami szépet, valami igazit. Ha máshol nem is, az utolsó dal szentenciáiban mindenki magára ismerhet: „buta keresés egész életünk, kincsek után rohangálunk, hasra is esünk…”
A délután zárása egy szakmai beszélgetés volt, mely a Borbély Szilárd írásai a színpadon témát járta körül. Az eszmecserén Vidnyánszky Attila, Árkosi Árpád, Radnóti Zsuzsa, Dr. Bódi Katalin, Ráckevei Anna és Csikos Sándor vettek részt, Dr. Fazakas Gergely Tamás pedig moderált. A diskurzus vállaltan szubjektív volt, mivel a tényt, hogy Borbély Szilárd lassan egy éve nincs köztünk, megértettük, de még mindig nem éltük meg. Így bár többek között a Borbély-hagyatékban rejlő színházi- és beszédmódbeli lehetőségekről, illetve az életmű feltáratlanságának problémájáról folyt a szó, ez a beszélgetés inkább az emlékezésé, a személyes élményeké, valamint a közös feldolgozásé volt.
Ahol a beszélgetés zárult, ott folytatódott az este: a Nincstelenek színpadi változatnál. Az előadás a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész osztályának beszédvizsgája is egyben. Ahogy ők maguk megfogalmazták darabjuk lényegiségét: „szabálytalan adaptáció Borbély Szilárd könyvéből, amely egy elzárt, szatmári kisfalu helyszíneit és figuráit, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy ezt egy gyerek láthatja”. A produkció tehát elsősorban a szöveggel játszik, az életrajzi fikció történeteit viszi színre, szinte kézikönyvként átadva a nézőknek a falusi élet mibenlétét. A textus mellett a zene vagy a különböző matériák (például liszt, víz) fizikai jelenlétének fontossága eltörpül. Az előadás kulcsa talán a bizonytalanság, melyet elsősorban a színpadon zajló folyamatos identitáscserék érzékeltetnek. A mozgatórugó a kétely és a labilitás, amelyet maga Borbély Szilárd a kötet kapcsán így fogalmazott meg: „A prímszámok titokzatos dolgok, mivel teljesen szabálytalanul bukkannak fel a számsorban. Egy matematikai sejtés szerint minden páros szám leírható két prímszám összegeként. Egy másik sejtés szerint végtelen sok prímszám van. De ez nem biztos. Semmi sem biztos. Az sem, hogy van-e valóság vagy csak a számok vannak. Van-e bármi, amit birtoklunk. Mit jelent a birtoklás és mit jelent a nincstelenség?”
Zelei Miklós tragigroteszkje egy máig megrázó témát mutatott be, fekete humorral bővelkedve. A beregszászi társulat a vasfüggönyön túli hangulatot olykor mérhetetlen mélységében, olykor pedig eklektikával bővelkedő paródiában ábrázolta. A Zoltán újratemetve egy kálváriát mutat be, amikor a címszereplő végső akaratát – hogy a szerelme mellett helyezzék végső nyugalomra –, a család minden próbálkozása ellenére sem sikerül teljesíteni, mivel olyan akadályokba ütközik, ami teljességgel felfoghatatlan, hiába az ismert történelmi háttér. Látunk tangóharmonikázó Lenin-portrét, Gagarin repülését füves cigivel megélő katonát, hastáncos és kánkánozó nőket, groteszk jelenetek sorát, de mindeközben a koporsót a kezükben cipelő családot is, akik keresik a lehetőséget, hogy ha már életükben nem lehettek férj és feleség a szerelmesek, legalább haláluk után létrejöhessen a frigy. Mindeközben pedig ott lebeg, hogy a beregszászi társulat hiába van otthon, de a föld már máshoz tartozik. A vasfüggöny lebomlott, de a határok sok helyen megmaradtak. A produkció az ezredik próbálkozás arra, hogy nyelvükben otthon érezhessék magukat. Az előadás befejezése – hasonlóan a kezdethez, amikor egy régen népszínházi társulatvezető szólítja meg a közönséget – megrázó, de Rómeó és Júlia történetéhez hasonlóan sikerül halálukban egymás mellett megnyugodnia Zoltánnak és Kapusi Júliának.
A nap különleges lezárása volt a Víg Karma Társulat Nyilas Misi eksztázisa. A darabot Halmi Gábor írta a debreceni kisdiák történetéből. Sajátos transzformálása Móricz regényének az előadás. A szöveg nyelvezete olykor eltűnik a szereplők sajátos játékstílusában, de nem is mindig a beszéd a lényeg. Egy transzcendens létállapotot mutatnak be, egy mai lehetséges Nyilas Misi élethelyzetből. Mindezt egy dj-vel kiegészítve, hogy a party-hangulat se maradjon el. Új színben tűnik fel a pakk is. Az előadás központi kelléke, ami egy különleges, új szert rejt. Az ötös lottó igazi eksztázisba keveri a szereplőket, akik a móriczi történeten túl még Kapával is Pepével is kiegészülnek: Nyilas anyukájának hódolóiként próbálnák megérteni a diákok állapotának miértjét. Többsíkú előadás, amit talán tényleg nem elég csak egyszer megnézni.
Krivi Dóra és Szakál Dóri
