Dánielfy Zsolt azt vallja, amíg él, töretlen hittel fogja közvetíteni a magyar szót. – A haon.hu interjúja.
Dánielfy Zsolt csaknem negyven éve hűséges tagja a Csokonai Nemzeti Színház társulatának. Debrecen ikonikus figuráját, a teátrum egyik legnépszerűbb színművészét a Napló az elmúlt negyven és a következő másfél évről kérdezte.
Az Emmi miniszterétől Jászai Mari-díjat vehetett át március 15-én. Egy ilyen szakmai életúttal a háta mögött milyen jelentősége van ennek az elismerésnek?
Ezen a pályán minden elismerésnek óriási jelentősége van. Szerelmünk a színház, testünket-lelkünket odaadjuk neki, és ha ezt más észreveszi, ha látják, elismerik, akkor úgy örülünk neki, mint a gyerekek. Az is igaz, hogy az eddigi életpályám is hosszú, sok sikerrel és néhány bukással is a hátam mögött. Huszonöt évvel ezelőtt éjjel-nappal játszottam, nagyon jókat is, és akkor nem kaptam meg ezt a díjat mint ahogy más, hasonló korban lévő kollégám sem, akiket nagyon tisztelek és becsülök. Régen vártam már rá. Eredetileg ez a díj a fiatal, pályakezdő kollégák ösztönző díja volt, de az az igazság, hogy aki egyetlen színházban töltötte el egész pályáját, azt eddig egy kicsit elfeledték. Most úgy látom, hála Istennek ez megváltozott. Az utóbbi időben több olyan idősebb kollégám is megkapta a Jászai-díjat velem együtt, akik már nem számítottak rá. Hálás vagyok érte.
A 80-as évek eleje óta hűséges tagja a Csokonai társulatának. Milyen fel- és leágazó ívekkel kellett megküzdenie eddig a közösségnek?
Minden színház életében vannak sikeres és kevésbé sikeres időszakok. Én azokat az időket szerettem legjobban a pályámon, amikor a saját ízlésünk és a közönség szeretete találkozott. Amikor ünnep volt bejönni a színházba és az előadás után láttam a boldog tekinteteket, megelégedett arcokat. hogy megérte bejönni. Ha a színházi szakma elszakad a közönségétől, belterjessé válik és pont azt a célt nem éri el, amiért mi, színészek, színházcsinálók ezt a szakmát választottuk. Ugyanakkor nem szabad egy olyan szint alá süllyedni soha, mint amit a kereskedelmi televíziók egynémelyikében látunk, mert rombolja a közízlést, a kultúrát, megbetegíti az agyakat. Amikor kezdtük ezt a pályát, viszonylag kevesen voltunk és imádták a színházat az emberek. Ma igen sok fiatal tehetséges színész van és nagy a konkurencia, a rádió, a televízió, az internet ontja a különböző szórakozási lehetőségeket. A színház attól csodálatos, hogy a közönség velünk együtt lélegzik és közösen alkotunk. A közönség és mi. Nagyjából lehet érezni egy-egy előadás előtt a közönség zsizsegéséből, hogy milyen lesz az előadás.
A debreceni és a megyei közönség is gyakran találkozhat önnel karitatív és egyházi események fellépő művészeként. Miként szelektál, ha felkérést kap?
Közel negyven év alatt letettem annyit az asztalra, hogy az emberek nagyjából tudják, hogy mit várhatnak tőlem, ezért eleve olyan felkéréseket kapok, amelyek közel állnak a lelkemhez. Mindig szeretek szólni a hazaszeretetről, az emberségről, a becsületről, az odaadásról, a hitről, a magyarságról. Ezt küldetésemnek érzem, ezért aztán nem is igazán szelektálok, ott segítek, ahol tudok.
Az ön fia méltán jelentős sikereket ért el a könnyűzenei életben. Mikor, s hogyan kapta fel szárnyait?
Gergő fiam sokáig kosárlabdázott, szép, magas gyerek, büszke vagyok rá. Gimnáziumi évei vége felé kezdett el komolyabban zenélni. Örömmel láttam, hogy igen tehetséges, és én is tudok gitározni, de amikor ő hozzányúlt a hangszerhez, rögtön megszólaltak a kezében a húrok. Magától kezdett zongorázni is, nyilván segítette, hogy otthonosan kezelte már a szaxofont. Gergőnek kifinomultabb hangja van mint nekem, de még nagyon fiatal, sokat kell tanulnia ezen a küzdelmes pályán. Igyekszem tanácsokkal ellátni a dalait illetően, és hogy sikeres legyen abban, amit választott magának. Egyébként a Kaposvári Egyetemen Vidnyánszky Attila védőszárnyai alatt tanul színészetet, aki nekem több éven át igazgatóm is volt, és akivel a mai napig jó barátságban vagyok.
Mit jelent Önnek Debrecen?
„Debrecen egy csodás város, református bölcső,
itt tanult meg naggyá lenni számos tudós, költő,
fiainak érdeme, hogy magyar itt a szó ma,
nem hiába mondják róla,
Kálvinista Róma.”
Viccen kívül: Én mindent Debrecennek köszönhetek, itt teljesedtem ki, itt házasodtam, itt lett családom, itt vannak a barátaim, itt élnek a gyermekeim. Otthonra találtam ebben a városban és mindig jóleső büszkeség tölt el, amikor Debrecenről van szó. Ennek a városnak adtam oda az életemet, és ez így van jól.
Melyek a szívéhez legközelebb álló alakításai?
Azokat az alakításaimat szerettem legjobban, melyekben a saját személyiségem találkozott azzal a figurával, amit játszottam. Talán a legkedvesebb szerepem a Szigorúan ellenőrzött vonatok egyik fő szerepe, Hubicska forgalmista. Nagyon szerettem Sancho lenni a Don Quijote-ben, de soha nem felejtem el a Légy jó mindhalálig Valkay tanár urát, a Csárdáskirálynő Miska pincérét, a Godspell Jézusát, a Csendesek a hajnalok Vaszkov törzsőrmesterét sem. Imádtam játszani Döbrögi Mihályt a Ludas Matyiban és egy fergeteges bohózat, a „Bolha a fülbe” főszerepét is. Örülök, hogy szereplője lehettem a legendás Stílusgyakorlatoknak, a Gyalog-galoppnak és az Úri murinak, ezek örökre megmaradnak ünnepi pillanataim között.
Létezik legemlékezetesebb pillanat a színpadon? Ha igen, mi volt az, s mely színésztársával élte meg?
Egyik legkedvesebb kollégámmal, Bakota Árpáddal csináltunk egy Petőfi-Arany levelezést, mely már több mint száz előadást élt meg. Már azt is tudjuk, mikor vesz levegőt a másik. Két alkalommal Luxemburgban is felléptünk vele, és amikor vége lett az előadásnak, rengeteg meghatott, könnyes szemet láttam a nézőtéren. Egy évre rá a Budai várban egy előadást szünetében megszólított egy hölgy és megkért, hogy engedjem meg, hadd készítsen egy közös képet a gyerekeivel meg velem, mert ő kétszer is eljött Luxemburgban megnézni az előadásunkat: kíváncsi volt rá, hogy megtörténik-e a csoda, és megtörtént. Ezért érdemes csinálni ezt a pályát.
Az interjú folytatását itt olvashatja.
