(Forrás: http://www.dehir.hu/) Szénási Miklós, 2014. október 04.
Debrecen – Asszony verve, pénz számolatlanul: ez a mi kocsmánk. Szórakoztató, néha megható, de főképpen mulatságos. Majdnem olyan, mint egy Kusturica-film. Kritika.
Istent a falra festeni: a népszerű debreceni színész, Mészáros Tibor e címen írt darabot Tar Sándor szövegei alapján, s ezt vitte színre rendezőként. A hely, ahova becsalta a nézőt, egy presszó, azaz magyarul kocsma. A világ végén, a mélymagyar valóságban – amit nagyjából mindannyian ismerünk. (Ki belülről, ki felülről.) Lusta, tehetetlen, nagyjából száz százalékosan alkoholista férfiak. Hamar elvirágzó (vagy már kiszikkadt) nők. Reményvesztett az egész falu. Nincs jövő. Nyomor van, egyre ritkább álmokkal. Minek is? Hiszen a semmiből nem lesz semmi. A lényeg, hogy legyen néha sör, pálinka. Hogy felkeljen a nap. Éljünk, igyunk. Néha viccelődjünk, mert egyébként miért is lenne itt jó kedve bárkinek.
Tar Sándor és Mészáros Tibor valósága a mi valóságunk is. Magunkon is nevetünk, amikor a lapos közhelyeken, a hétköznapi trágárságokon mulatunk, a csavaros mondatokon mulatunk. Hiszen otthon vagyunk az első perctől ebben az előadásban, ami egészen ügyesen húzza-vonja magával a nézőt. Ebben egyébként egy kedves „csajszi” is a segítségünkre van. Szöszi (Sárközi-Nagy Ilona) a narrátor ellenállhatatlan bájjal csacsog, és magyarázza, milyen hely ez, ahol nincs járda, ahol mindenki iszik, s főképpen hitelbe. S máris ott vagyunk a kocsmában. A párbeszédek lendületesek, húzása, tempója van az egész játéknak, csak néha érezzük, hogy kicsit megáll – de aztán újra lendületbe jön. A kocsma Misiről (Bakota Árpád) kapta a nevét, aki egy tipikus magyar tapló. (Ismerjük, nem?) Reggel azzal kezdi a napot, hogy képen vágja az asszonyt (Ráckevei Anna). Ide járnak vedelni a szomszédok, akik egyben cimborák is. S itt keresi őket életük párja, amikor elunja, hogy az ember még mindig nincs otthon. (Persze, minek is lenne? Otthon sincsen semmi.)
A nyomor, a szegénység, a tehetetlenség nem magas lóról szemlélve jelenik meg, hanem hamiskás összekacsintással. Egy vérből valók vagyunk, ti meg mi, üzenik a párbeszédek. A szereplők jók. Igaz, nem erős jellemeket kell formálni egyiküknek sem. Béres szomszéd, Szerémi Lajos, Koczkás Oszi bőrébe Vranyecz Artúr, Mercs János és Kiss Gergely Máté bújt, de ha felcserélnénk őket, valószínűleg pont olyan jók lennének. A női alakok kicsit árnyaltabbak, de itt is sem lenne semmi gond, ha Sós Kati szerepében nem Szakács Hajnalka tűnne fel, vagy mondjuk Zsíros Terézia Jolánt nem Varga Klári játszaná. Csapatjáték van, talán az öreg Miska (Bicskei István) ugrik ki, de ő már koránál és megjelenésénél fogva is. Kifejezetten jól eltalált a tiszteletes, azaz Végső Márton szerepében Pál Hunor (jó igazolás…) és az érte veszettül rajongó Csendes Piroska – azaz Szalma Noémi, akinek elképesztően sok arcát láthattuk eddig is. S ha már itt tartunk, azért Vranyecz Artúrnak is kijár egy plusz pont az ordibáló Béres szomszédért.
Egyszerűek, de hatásosak díszletek, érdekesek (és egyáltalán nem zavaróak vagy zavarosak) a mozgásszínházi részek: minden a helyén van. Vagyis majdnem minden, mert bár az előadáshoz passzol a zene, de a történethez nagyon nem. A magyar falvakban vagy a prolik lakta vidékeken nem franciás hangulatú tangóharmónika szól. Ott zenegép van, Kis Grófo meg Jolly (No Roxa Áj), meg leginkább Korda György, Balázs Klári és Balázs Pali, s persze mindörökké Három+Kettő.
