(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2017. 04. 03. Szénási Miklós
Debrecen – Zakkant muter, hisztis nagyi, spiclik, filmsztárok, gengszterek, kortársak, magyarok – ilyennek láttuk a Deszkát.
Képzeld el, hogy hétfőn a Barca, kedden a Milan, szerdán a Manchester játszik. Itt, Debrecenben, kint a stadionban. Meg a hét többi napján is ilyen csapatok lépnek pályára, összesen 26. Jól hangzik? Hát nagyjából ilyen, amikor Deszka van Debrecenben. A kortárs magyar dráma fesztiváljának idén már tizenegyedik alkalommal adott otthont a város, az előadásokat a Csokonai Színházban, a stúdióban, a Víg Kamaraszínházban és a Vojtinában láthattuk.
Tényleg fesztiválhangulat van ilyenkor Debrecenben, bár nyilván egészen más, mint amikor a Campusra vagy a virágkarneválra özönlik a tömeg. Bensőségesebb, ám igen intenzív. Amikor a Dehiren is megírtuk, hogy bejelentették, milyen előadások lesznek, s megjelentek a színházi honlapon is az információk, az olyan volt, mintha egy startpisztoly dördült volna el: megindult a roham a jegyekért. Ez volt az a hét, amikor bármikor és bárhol színészekbe és rendezőkbe ütközhettünk, akik szintén élvezték azt a lehetőséget, hogy láthatják a más városokban „szolgáló” kollégákat, barátokat. A rutinos Deszka-járó nem győzött köszöngetni, a fesztivál ugyanis tele volt ismerősökkel, sokan előadásról előadásra vándoroltak, mert kiválasztottak nyolc-tíz (vagy akár tizenkét-tizenhárom) előadást, és mindent megnéztek, amire csak tudtak jegyet szerezni.
Újhelyi Kingával és a rendező Mispál Attilával rögtön az első napon összefutottunk a Vojtinában. Ide a Füge társulat hozta el Pass Andrea Napraforgóját. A kisvárosi történetet a zakkant (mániákus-depressziós) anyukáról, tehetséges lányáról, akit anyja folyton cserben hagy és szégyenbe hoz, balhékról és szerelemről, „hótreál” élethelyzetekről. Rögtön két „filmsztárt” is láthattunk: a darabban nagyon rendes családapát alakító Hajduk Károlyt, aki mint „martfűi rém” riogatta a nézőket a tavalyi év egyik nagy sikerű filmjében, és a szimpatikus tanítónő szerepében a Kincsemből ismerős Petrik Andreát. Mellettük a baseballsapkás anyát játszó, és felkavaróan erős alakítást nyújtó Pető Katát emeljük ki, aki egyébként szintén több filmben szerepelt – például a Szérumban.
Egészen más kort idézett meg a Shakespeare királynője (ám erős áthallásokkal, utalásokkal a jelenre) kedden a kaposváriak előadásában. Galambos Péter függönyök mögé tolta a szereplőket és a helyszíneket, és ezzel egészen hologramszerűvé varázsolta-maszatolta a világot. Itt remek színészek játszottak (Udvaros Dorottya, Kovács Zsolt, Schlanger András), voltak maszkok, spéci megvilágítások, dekoratív koreográfia, merész díszlet, modern, már-már steampunk jelmezek, Sex Pistols és „Isten óvd a királynőt”, ármány, intrika, morális élveboncolások, hozzá Bereményi Géza nagyon erős szövege – és mégis: valami miatt mégsem működött az előadás, elmaradt a katarzis a végén. Pedig itt aztán hatalmas volt a tömeg a nagyszínházban. (S például azt is pompásan ki lehetett szúrni, kik tartoznak a kritikusok hadához: aki néha előadás közben is telefonált, vagy térdére helyezett füzetbe körmölt a lapokat zörgetve, a végén pedig “természetesen” nem tapsolt, az jó eséllyel e csoporthoz tartozott…)
Személyes kedvenceim sorába tartozott a Mercedes Benz, pedig valójában úgy volt, hogy nem is fogom látni, de aztán másképpen alakult. Esterházy darabját, mely erőteljesen Madách Tragédiájára épült, a Szlovák Nemzeti Színház hozta el Pozsonyból. Ezt a történelmi revüt az ő felkérésükre írta a szerző, és saját családregényének szálait is belebogozta a cselekménybe. 180 perc egy szünettel: még nézőként sem volt kis teljesítmény ez, mivel a magyar feliratokat kivetítőn kellett olvasni. (Tekintve, hogy a debreceniek többsége nem igazán beszél szlovákul.) Ám az intenzív játék, az erős történet (sok-sok iróniával és mellbevágóan szép szöveggel) magával ragadta a közönséget. Ahogy Madách, Esterházy is olyan útravalót adott, amin lehet sokáig, hosszasan töprengeni. Mondatai hitről, reményről, diktatúráról, árulásról, nemzetről, Luciferről és az Úristenről sokáig ott visszhangozhattak bennünk.
Másnap újra a mély magyar valósággal szembesülhettünk, annak a bugyraiba hajigáltak köveket a Káva társulatának színészei. A Napraforgóhoz hasonlóan a Lady Lear is a család témát boncolgatta: ezúttal azt mutatták meg, mennyire nem tud mit kezdeni a társadalom az öregekkel. Hiába volt három fia az idős nőnek (akit amúgy a fiait alakító színészek játszottak): aki addig gondozta (és ugrált, ahogy a néni fütyült neki) az elutazott pár napra, a Brüsszelben élő fiú nyilván szóba sem jöhetett, a harmadik pedig kiakadt, akkor ő most hogyan is rúgja fel az életét az anyja kedvéért. A stúdió közönsége nem maradhatott passzív, mert időnként leállt a játék, és a színészek (nem lépve ki szerepükből) odafordultak a nézőkhöz, és megkérdezték, szerintünk mit kellene tenni. Mit tennénk mi az ő helyükben. És innentől érezhettük, hogy a bőséges humor ellenére is akad itt dráma rendesen. A mai magyar társadalom tényleg nincs felkészülve arra, hogy mit kezdjen az idős emberekkel. Eleve: kinek van olyan munkahelye, ahonnan elengedik bármikor, bármennyire időre, ha baj van az anyukával – egy héten akár ötször is? Vagy havi 150-200 ezre otthoni ápolásra?
Az idei Deszka is bővelkedett olyan előadásokban, melyek nem mindig vonzó tükörképet mutattak fel a valóságról. Ám emiatt nem a művészekre kell haragudni: a művészet tükör, még ha néha rosszul is esik belebámulni. Azt pedig már a régi mesékből is tudhatjuk, ha össze is törnénk, a valóság még nem változna meg. Az Addikt (a Pécsi Nemzeti Színház előadása) fájdalmas szeleteket mutatott fel az életből. Anger Zsolt erős, látványos, sodró zenékkel telerakott rendezése a függők nyomorult világára világított rá. Arra, milyen nehéz megszabadulni a démonoktól, még akkor is, ha tudjuk, hogy tényleg a létünk a tét: vagy kiszállunk, lejövük a szerről (ami lehet szesz, drog), vagy beledöglünk. Érdekes volt látni, hogy az alapmű, Szűcs Zoltán néha közhelyes szövege, jó kézben hogyan változott arannyá. Az előadás a város szélén működő rehabilitációs intézetről, a kiszakadásról, az életbe visszatérés viszontagságos folyamatáról, a veszteségekről, a néha törvényszerűen bekövetkező (és fájdalmas) bukásról arra is példa volt, hogy a mai magyar daraboknak lehet helye a nagyszínpadi térben, nagy közönség előtt. A közönség itt is megszólíttatott: mi mitől függünk, vannak-e káros és kóros szenvedélyeink. A villanyok itt is felkapcsolódtak, a színészek szemébe nézhettünk, s eltöprenghettünk rajta, mennyire kemény és komoly is ez a játék, és milyen megsüvegelendő (s valószínűleg mennyire alulfizetett is) az a teljesítmény, ahogy estéről estére vásárra viszik a bőrüket – értünk.
A Katona József Színház társulata Máté Gábor rendezésében Tar Sándor életének drámáját hozta el az író városába. Ménes Attila darabja, a Bihari egyszerű eszközökkel mutatta meg, hogyan lehet egy kiszolgáltatott, összevert, megalázott embert bármire rávenni: arra is, hogy árulja el a barátait, legyen spicli, besúgó. És köpjön, jelentsen, akár önként és dalolva is. Jár a főhajtás Mészáros Bélának, aki ebben a 85 percben lenyűgöző teljesítményt nyújtott, és jár a darabnak is – bár az sajnos nem jött át belőle, és az sem biztos, hogy a Tar testi és lelki nyomorán szánakozó néző felteszi magának a kérdést: és azokkal mi van, akiket a beszervezett besúgók felnyomtak? Akiknek ezek az emberek tették tönkre az életét?
A Kutyaharapás, Székely Csaba darabja érdekes lenyúlása volt a Kutyaszorítóban című korai Tarantino-mozinak. Az alapsztori, a váz egy az egyben ugyanaz, egy rafináltan kitalált és kudarcba fulladó bankrablás, amibe mindenki belepusztul. Viszont a köztes részek, a párbeszédek jelentős része nagyon is hazai specialitás. Ellenállhatatlanul és fergetegesen száguldó, parádés előadást láthattunk a Nézőművészeti Kft., a Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciójában. Sokáig fogunk emlékezni a Románt játszó Mucsi Zoltán őrületes nagyjelentére, amikor szóba került a színpadon, hogy ki is a legtöbbet káromkodó magyar színész, aki a Jancsó-filmekben is játszott, az a Mucsi… János, vagy mégis inkább Zoltán, a Kapa… Erős szombat este volt, vitathatatlanul.
A Kolozsvári Állami Színház stílusosan Dragomán György darabjával érkezett Debrecenbe. A Kalucsniban is a diktatúra árnyéka vetült ránk, vagyis a Ceaușescu-rendszeréből kivándorolni próbáló magyar családra, akik a szekusok zaklatásának kitéve élték kilátástalannak tűnő hétköznapjaikat. Az események akkor kezdtek felpörögni, amikor kiderült: a férj szeretője terhes, és a gyereket szeretné megtartani. Önmagában ez sem kevés, ám a szerető apja történetesen Veress elvtárs, aki itt élet és halál ura, és aki nem rest pribékjeit újra ráuszítani erre az értelmiségi családra. A romániai forradalom előtti időszakot felidéző darab Visky András rendezésében kíméletlenül rávilágított arra, milyen embertelen és lehetetlen volt az a világ, s hogy bizony a magyar a magyarnak is képes volt elharapni a torkát. Kár, hogy a technika ördöge odavert az előadásnak: a mikroportok időnként nem működtek – s így az utolsó mondatokat nem is hallhattuk. Ám erről nem a darab és nem a színészek tehettek.
