− Nemrég egy közönségtalálkozón mesélted, hogy az Időfutár rádiójátékot családi körben hallgattátok. Akkoriban megfordult a fejedben, hogy ebből az anyagból színházi előadást készíts?
− Egyáltalán nem így indult ez a történet. A rádiójáték egyszerűen elkapta a családot, minden adást nagyon vártuk, és így lett belőle egy családi rituálé. Sokkal később, mikor már a Csokonai Színház művészeti vezetője voltam, merült az fel, hogy milyen jó lenne ebből egy színpadi mű. Most utólag már nem tudom megmondani, hogy melyik volt az a pont, amikor először eszembe jutott az Időfutár mint színházi előadás. Folyamatosan kerestünk és keresünk olyan darabokat, amelyek igazán izgatnak minket, és egyszercsak megfogalmazódott bennem ez a lehetőség.
− Visszatérve a rádiójátékhoz: személyesen téged mivel tudott megfogni?
− Valószínűleg azzal, hogy nagyon nagy dimenziókat fogott át: mind az időt tekintve, mind a benne szereplő személyeket tekintve egy igazán széles spektrumra adott rálátást. Egyszerre volt science fiction és történelmi mű, ugyanakkor egy mindennapi, a mai fiatalokkal foglalkozó történet is.
− Egy színházi előadás kereteibe persze nem férhet bele egy ilyen hosszú és szövevényes történet, ezért ki kellett választanotok egyet a sok történetszál közül. Befolyásoltad a döntésben a szerzőket?
− Nem tudom, hogy mennyire számít ez befolyásolásnak, inkább azt mondanám, hogy beszélgettünk erről. Rögtön az elején világos volt az, hogy a bécsi történetszál a Varázsfuvolával engem mindenképpen érdekel. Az pedig egy következő lépés volt, hogy mivel a Csokonai Színházban szerettük volna megcsinálni A varázsfuvolát, ezért kicsit felgyorsítottuk a folyamatot, hogy össze tudjuk kapcsolni a két bemutatót. Hiszem azt, hogy a kettő erősíteni tudja egymást, és izgalmasabbá válik általuk a debreceni évad. A kérdésre visszatérve tehát azt mondhatom, hogy megerősítettük egymást a szerzőkkel abban, hogy az Időfutárnak ez a történetszála lesz a legalkalmasabb a színrevitelre. Amikor pedig ez eldőlt, onnantól kezdve egyre több mellékszálról mondtunk le annak érdekében, hogy a főszál még erősebb lehessen. Szerintem a szerzőknek nagyon nehéz dolguk volt, hiszen az Időfutár-történetben rengeteg szál szövődik össze folyamatosan, és annak érdekében, hogy a színházi előadás története önmagában is megálljon, nagyon kristálytisztán le kell csupaszítani a viszonyokat, és rengeteg átdolgozásra volt szükség. Azt mondhatom viszont, hogy ez nagyon jól sikerült nekik.
− A színházi előadás tehát önállóan, az Időfutár-sorozat ismerete nélkül is érthető és élvezhető lesz?
− Mindenképpen. Nyilván ha a nézőnek van valamilyen előismerete, akkor még inkább kibomlik majd a történet, viszont azt remélem, hogy azok számára is élvezetes lesz, akiknek mindezidáig semmit nem mondott az Időfutár cím.
− A résztvevő színészek számára kötelező olvasmány volt a könyvsorozat?
− Kötelezővé nem tettem, de javasoltam nekik. Szerintem a színészek számára sokkal könnyebb munka, egyszerűbb az azonosulás, a személyiség felépítése, ha ismerik az előzményeket is. Vannak a stábban olyanok, akik a könyveket kezdték olvasni, mások a rádiójátékot hallgatták meg, ha nem is teljességében, de legalább egy évadot. Színészként minden adalék fontos lehet, születhet ezekből a háttérismeretekből olyan gesztus a színpadon, amely igazán élővé teszi az adott szereplőt. Ugyanakkor rendezőként természetesen nem szeretném visszahallani azt, ami a rádiójátékban elhangzott egy másik színész szájából. Szerencsére ezt senkinél nem is érzékelem, hogy nagyon utánozni akarná a hangjátékban szereplőket.
− Az eddig rendezett ifjúsági előadásaidban (J. W. Goethe: A Zöld Kígyó és a Szép Liliom, Weöres Sándor: Holdbeli csónakos) mindig a kortárs valóságtól távolabbi, elemeltebb történetekkel dolgoztál. Ehhez képest az Időfutárban jelen van egy nagyon erős kettősség a mindennapi valóság és a múltba történő utazás között.
− Azt gondolom, hogy épp ez a kettősség az előadás lényege. A történet középpontjában két tárgy áll: egy régi kütyü és egy modern kütyü − van ugyanis egy régi sakkautomata és egy mobiltelefon. Emellett a személyekben és a helyszínekben is folyamatosan jelen van ez a kettősség. Az igazi színházi kihívást viszont mindennek a térben való megjelenítése jelenti. A két idősík összeszövését kell nagyon ügyesen megoldanunk, például amikor valaki Mozart korába telefonál. Ráadásul ez a kettősség gyakran szimultán: egyszerre történnek események a két idősíkban. Színházrendezői szempontból ez igazán izgalmas feladat, mert úgy kell színre vinnem a két eseményt, hogy az egyik se nyomja el a másikat. A könyvben a terek közötti váltás a képzeletünkre van bízva, a rádiójátékban pedig egy hangeffekt jelzi a változást. A színházban viszont ezt képileg meg kell fogalmazni. Ezen kívül pedig még ott van a „színház a színházban” jelenség is.
− Igazi nagyszínpadra kívánkozó előadás születik. A Csokonai Színház nem titkolt szándéka, hogy olyan ifjúsági előadás készüljön, amely családi programként is működőképes.
− Nagyon régóta próbálkozik a színház azzal, hogy szombatonként igazi családi előadásokat kínáljon, és azt reméljük, hogy az Időfutárral talán sikerülhet ez az áttörés. Szeretnénk, ha a családok rendszeres programja lenne a szombati színházlátogatás.
− Az Időfutárnak nagyon nagy rajongótábora van, ami miatt felfokozott a várakozás a színházi produkcióval kapcsolatban is. Inkább inspiráló vagy nyomasztó ez a várakozás számodra?
− Ebben az alkotói fázisban inkább nyomasztónak tűnik. Nagyon izgulok, hogy mindent be tudjunk fejezni, hogy úgy működjön a díszlet, ahogy azt elképzeltük. A bemutató után egészen biztosan felülkerekedik majd az öröm, egyelőre azonban még nagyon nagy bennem a feszültség.
− A történet főszereplőjét a kamasz Hannát Mészáros Ibolya játssza. Hogyan esett rá a választás?
− Nem akartam gyerekszereplőkkel dolgozni, mert nagyon komplex színészi játékot kíván meg az előadás, amihez egy tehetséges fiatal színésznőre volt szükségem. Ibolya a társulatunk legfiatalabb tagja, és a Csokonai egész csapat is van annyira fiatalos, hogy meg tudtuk oldani házon belülről a szereplők nagy részét, akik így azonos korosztályként jelennek meg. Szerintem fontosabb a történet és a viszonyok, mint az életkor. A kamaszság, a kamaszos hév, a szerelem megjelenése szépen játszható kicsit idősebb színészek számára is.
− A bevezetőben említett közönségtalálkozón felmerült a kérdés, hogy ki hová utazna szívesen az időben. Neked mi lenne a célállomás?
− Ami nagyon érdekelne, az az alkimisták kora. A tudományok megszületésének időszaka, amikor a természettudományok, a társadalomtudományok és a misztikus tudós még nem váltak szét ennyire.
(Az interjút készítette: Miklós Eszter)