A szombat bővelkedett kiváló előadásokban. A Tudás6alom Csoport produkciója egyénített arcokkal, sorsokkal, megküzdési attitűdökkel jelenítette meg, mit jelent cigánynak lenni ma Magyarországon. A ritmussal, mozgással, rappel, slammel – monológokkal és egymás történetének szereplőiként előadott életek színre vitelével kimondták és megbontották a sztereotípiákat, rámutatva a mögöttük lévő és kialakulásukhoz vezető tipikus helyzetekre. A közönséghez fordulva elgondolkoztattak arról, van-e más út. Saját nevükön és személyükkel képviselték a karaktert. Farkas Franciska például eleve így akarta, hogy történjenek a dolgok, másikuk saját meggyőződése szerint nem is cigány, a harmadik szereplő megtanul magában, pár nélkül ballagni az iskolai sorban. Fórumszínházként nyilvános tanúbizonyságát adták annak, ahol tartanak, akivé éppen válnak. Meghatározó, reflektált vállalkozásuk, artikulációs bázisuk, megtestesülési formájuk maga a színészlét is.
Némileg hasonló koncepció és felépítés jellemezte az Orlai produkció Second life avagy Kétéletem előadását a nap végén. Itt is saját személyiségük, életútjuk az alap, amelyből egy ponton kiválik a másik, vágyott vagy kitakart, be nem teljesült variáns. Az eltérés megrendítő monológokban, egymás mellékszereplőiként színre vitt kisjelenetekben, papi és kampánybeszédben (Ötvös András és Kovács Patrícia), alternatív cukrászda (Járó Zsuzsa) vitelében és rockkarrierben, zenélve (Mészáros Máté) manifesztálódik. Mészáros önmaga valóságos, „civil” jelenét is szóvá teszi plasztikusan indulatos monológjában. A színészet paradoxonát, amely kitaszít, kirekeszt az emberi közösségből. A fordított életvitel kétségbeesett, többszörösen reflektált megfogalmazása ez: a normális emberek pihenésére és szórakozására fordított idő számukra a munkáé, amikor csúcson kell lenniük, és ezt az őszintének tűnő kiállást is rendre és pontosan megismételniük, amint most ő éppen teszi. Fergeteges humorral és keserűséggel eljátszott emlékeik belülről átadott hitvallásokká bomlanak az eltérülő valóságban, amiből itt és most mi részesültünk.
A szakmai beszélgetésen is elő-előkerül a két kritikusi-színháznézői attitűd. Azé, aki készül, elolvassa a drámaszöveget, forgatókönyvet, akár előző változatokat (hogy például belelásson a Nyílt fórum teremtette alakulástörténeti folyamatba) és azé, aki meglepetésre nyitottan az elé kerülő produkcióval teremt kapcsolatot. Az utóbbinak köszönhetően is hatott rám revelációként Háy János Apa lánya című művének bábjátékos előadása Pallai Mara lélegzetelállító kivitelezésében.
Amíg a Budapest Bábszínház produkciója bevárta a Kölcsey Központból érkezőket a Cigánymagyarról, hallani lehetett az ültető instrukcióját: igyekezzünk középen ülni, mert a dobozba csak így látunk majd be. (Emlékszem, a Tar Sándor életéről szóló Bihari című Ménes Attila-előadáson ugyanezen a helyszínen hasonló volt a helyzet.) Valóban izgatott, lehet-e valami a bal sarokban, mert oda nem láttam be, és ennek, mint mindennek, jelentősége volt. Hogy van-e valaki rajta kívül a térben (egy őr árnyékát látni lehetett az üvegablakon túl). Pallai Mara monodrámája/egyszemélyes drámája minden ízében meglepett és működött. Általános érvényű történetet láttunk a bezártságról, a kirekesztésről, a mindenkori idegenségről, az idegenek üldözéséről. És a bátrakról, elhivatottakról, meg azokról, akik az elnyomottak közül átállnak a fogvatartókhoz és radikálisabbak lesznek még náluk is. A dobozlét és az idegenségtapasztalat univerzálissá tágul. A zsidó szó egyszer sem hangzik el. A fogva tartott nő elbeszéli és eljátssza hol magát, hol a mindenkori másikat. Hol a vallatóját, hol a szerelmét, aki kiolvasztaná testi zárkájából, burkából; hol a szülőket, akiknek menti a gyerekeit, hol a falnál álló őrt, akire úgy kell mosolyognia nap mint nap, amikor este távozik a zónából (gettóból), hogy másnap reggel megint átengedje visszafelé. A tárgyakkal való létmód, bánásmód megjelenítette a többieket és időnként realisztikusan, máskor stilizáltan mutatta meg a cselekmény fordulatait; hol az elbeszéléssel egybeeső jelenként, hol visszaemlékezésként. Lekerültek a színész testéről, kezéről, lábáról a kötések, zsebébe fért a csecsemőbábu, amit rákapcsolt a leereszkedő zsinórra. A doboz fiókjaiból is előkerültek tárgyak, például gyerekeket ábrázoló bábok, a nő ruhájának ujjából kilóg egy fekete kabátujj, a kedvesé, akivel beszélget. Pallai Mara kiegyensúlyozottan, meggyőzően, pontosan volt jelen. Az előadás végén a szereplő kilép a dobozból, felé kerekedik. Elmondása szerint ekkor találkozik apjával, aki orvosként, hivatása gyakorlása közben halt meg. Imígyen tehát, ígérete ellenére, mégis már rég elhagyta lányát, aki ápolónőként folytatja az elzártak gyógyítását. A zárlat kétértelmű. Az, hogy apja kezét fogja, a túloldalon való találkozásukra utal. Az, hogy szerelme is ott van, aki biztosítja arról, hogy a fal már nincs meg és az egész rendszer összeomlott, kettős vonzattal bír. Talán nem is kellett hozzá meghalniuk, de ez a megoldás valószerűtlenül happy end-szerűvé tenné a művet.
Visky András éppen most beszél a színészklubban arról, hogy egyetlen felesleges szó van a darabban: a keresztény. Saját, jól ismert élettörténetéből gyerekfogolyként nyerte még azt a tapasztalatot, hogy az anya nem engedi el a gyerekét maga mellől, nem érvényesül ez a racionalitás, mindössze – és eredendően – maga mellett akarja tudni őt, bármi is van. Nem a más vallásra való esetleges átnevelés a gond az elengedéssel, így Visky. (A jelentés univerzalitását is korlátozza ez, teszem hozzá már én.) Izgalmas vita bontakozik ki ebből, a bölcsek elemükben vannak. Elismerik a szerzővel, a jelenlévő Háy Jánossal együtt a megjegyzés jogosságát. Dobák Lívia egyetért, de az irgalmasok megtartása mellett érvel, ami-akik a befogadást reprezentálják s jelentették a valóságban is. Antal Csaba látványtervező is itt van, aki a díszlet, a tárgyi világ túlrészletezettségét kifogásolja. Boros Kinga a közönségből felteszi a végére vonatkozó kérdést, s érvel Dobák Líviával amellett, hogy a színházi formanyelv ez esetben a meghalást sugallja. Mások a szereplő börtönből való kiszabadulására szavaznak. A szerző, Háy János személyes indíttatását osztja meg velünk, miszerint az ő szubjektív szándéka az életbe történő visszatérés dimenzióváltásának megjelenítése volt. Nyitott a vég, mindegyik megfejtés érvényes.
Árkosi Árpád a beszélgetésen most a Cigánymagyar helyszínválasztásának inadekvát voltát említi: miért nem egy hajléktalanszálló előtt vagy vasúti restiben adták ezt elő. S ha már ebben az elegáns bálteremben, miért nem léptek a térrel dialógusba. Nem érti, miért nem maradt itt legalább valaki közülük, hogy ezt megbeszéljük. Árkosi „kurvára kikéri magának” (szó szerinti tudósítás, G.E.) ezt a provokációt, hogy a közönség szemébe nézzenek és hozzák zavarba, „érzékenyítsék”. Indulata még tart, a többiek reakciójáról már nem tudok írni, időm és karakterszámom fogytán. (Még annyit: Visky András az esemény autentikusságára kérdez rá: miért nem szerveztünk levezető beszélgetést utána? Megtudtuk, hogy Farkas Franciska összegyűjtött szövegeiből dolgoztak. S hogy az alkotók nem kívánták megosztani, mennyiben személyesek ezek a történetek, Visky azonban a nyíltszíni, éles, kivilágított teremben zajló interakciót említi, mint a mi reakcióink belefoglalását az előadásba, tehát a valós reakciót is szívesen megadná a játszóknak, ha már ezt feszegetik, jogosan vájkálva a mi reakcióinkban. Még megölelni sem tudtam őket, mert eltűntek, így Visky.)
A tegnap első, délelőtti gyerekelőadása bábszínház, Gimesi Dóra (ő volt a dramaturgja, Hoffer Károly a rendezője az iménti Háy-darabnak) szövegéből: Hogyan fogjunk csillagot? Hogyan lehet a kissé más, enyhén renitens; a nem illeszkedő, a másként teljesítő gyerekből – angyal. Egy ideig úgy tűnik, ez reménytelen, aztán természetes segítő magatartása és a tanultak kreatív alkalmazása révén mégis őrangyallá avatják. Mert helyrehozta, amit elrontott. A beszélgetésen kiderült, leszakadt lábú bábbal csinálta egyikük végig az előadást, amiből én, s akikkel beszéltem, nem vettünk észre semmit, sőt. Csodáltam a bábok elegáns röptét, lábmozdulatát. Dobozok kerültek így-úgy egymásra, végül panelházak lettek belőlük, fátyol ereszkedett rájuk, bárányfelhők röpködtek, majd hasznosultak párnaként. A Second life is (amelynek kitárulkozását celebek változó színvonalú önmegmutatásaként definiálták néhányan) – rudak, sátorimitáció, pódiumtér közegében ezt a kockaalakzatot hozta játékba. Kitérülés, dimenzióváltás zajlott ezekben a történetekben. Antal Csaba most a Cigánymagyar rendkívül cinikus teréről beszélt, ahol igeneket mondanak a házasságra, s ide kellett jönniük a játszóknak.
V. Gilbert Edit
