Debrecen – Azt várjuk a színháztól, hogy szórakoztasson? Megkapjuk! Harsány komédia zárja az évadot. Kritika.
Kocsmadrámával, az Istent a falra festeni című darabbal indult az évad, s a végére egy vérbő, harsány komédia került, A chioggiai csetepaté, s mindkettőt a Víg Kamaraszínházban láthattuk. Az előbbiről kezdetben nem sokat tudott a nagyérdemű, de hamar híre ment, hogy jó előadás, kedvelte a közönség, és a szakma is, hiszen meghívták a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjába. Az utóbbi viszont az eleve ismert, kedvelt darabok közé tartozik. Az a barátom, aki időről időre felveti, hogy menjünk el Szolnokra, Budapestre – vagy éppen mikor hova – színházi előadást nézni, nagy örömmel bólintott rá, mikor mondtam neki, hogy A chioggiai csetepatét láthatja itthon is, nem kell utaznia miatta.
A szerző, Carlo Osvaldo Goldoni (1707-1793) – aki ügyvédként is dolgozott – hosszú élete során igen sokat írt: nagyjából 120 színművet, ami borzasztóan nagy szám. Nem is csoda, hogy ezeknek csak egy része maradt fent a rostán, manapság négy-öt Goldoni-darabot tűznek műsorra a színházak szerte a világban. Igaz, azokat annál gyakrabban. Az Arlecchino, azaz két úr szolgája, A kávéház, A fogadósnő vagy Mirandolina és A chioggiai csetepaté népszerűségéhez kétség nem férhet. Ezt az utóbbi, 1760 körül született komédiát a debreceniek is láthatták már néhányszor.
Ezúttal vendégrendező, Méhes László vitte színre, aki több mostani színésznek mestere volt korábban, szóval nem túlzás azt állítani, hogy mester és tanítványai jóvoltából élvezhetjük ezt az előadást. (S ami külön erény: nem poros, régies, finomkodó nyelven, hanem olyan változatban, amit mi magunk is ismerünk, használunk. Kis túlzással: mintha valami kosztümös, olaszos Háy János-darabot néznénk, csak persze Háy sokkal jobb író, mint Goldoni…)
A díszletet nem lehet nem észrevenni: bőven túlnő a színpadon, színesen, karakteresen. Klasszikus, konkrét, aprólékosan idézi fel az itáliai városka képét. S amikor megjelennek a szereplők a színen, azt érezzük, ezekben a jelmezekben nem is játszhatnának mást, mint egy harsány, hangos komédiát. Mondhatni: századok óta így néznek ki a klasszikus olasz vígjátékok hősei. (S ha már itt tartunk: jól állnak ezek a ruhák a debreceni színésznőknek!) A helyszín egy tengerparti városka kis tere; jórészt itt, a házak között zajlik az élet. A férfiak hajóznak, halásznak, a nők meg otthon vannak, trécselnek, olykor vitába is szállnak egymással. Mi más, mint a szerelem, a házasság, meg a férfiak miatt. (Itt minden ezek körül forog…)
A vita komoly veszekedésbe, sőt verekedésbe torkollik, amikor feltűnik a színen Toffolo (Pál Hunor), a matróz, aki itt, a szárazföldön lebzsel, mert semmi dolga, és a sütőtökárustól vásárolt, még forró portékával udvarol a nőknek. A nők perlekednek, aztán egymásnak is esnek, és igazi, látványos cicaharcot látunk. Aminek csak az vet véget, hogy jön a hír, érkeznek a férfiak, a férjek, udvarlók, testvérek, menni kell a fogadásukra a kikötőbe.
A nők nem lennének nők, ha tudnák tartani a szájukat. Elszólják magukat, min vitáztak, kiderül, kiknek is bókolt Toffolo – és máris itt az újabb nagy, össznépi balhé. A hiúságukban sértett halászok jól összevesznek egymással, felbontanak eljegyzést, barátságot, mi több: amikor hazatérnek, össze is verekednek. Minden játszik: kés, bárd, utcakő… Az egyik legfőbb célpont az egész cirkusznak az oka, Toffolo, akinek a szája jóval nagyobb, mint a bátorsága. Sebtiben el is rohan a hivatalba, és feljelentést tesz támadói ellen a jegyzőnél (Vranyecz Artúr), aki roppant jól szórakozik a köznép perpatvarain, és persze, a mulatságos gúnyneveken. A per sosem jön jókor, pénzbe is kerül, börtön is lehet a vége, ezért a chioggiaiak az öreg Vincenzo (Miske László) közbenjárását kérik, segítsen. Az öreg próbálja megkörnyékezni a jegyzőt (konkrétan megvesztegeti), de csodát tenni nem képes.
