Péntek este mutatjuk be Szophoklész örök érvényű tragédiáját, az Antigonét, melyről ezúttal a Kreón szerepét alakító Jámbor József mesélt. Szóba kerültek a színészi és a rendezői megközelítés alapvető különbségei, az Antigonéhoz fűződő emlékei és nem utolsósorban az, miként látja „Dzsózi” a zsarnok Kreón alakját.
Gyakran szokták kérdezni tőlem, hogy melyik a könnyebb: rendezni vagy játszani? Úgy vélem, leginkább energetikai szempontból különbözik a kettő. Amikor az ember rendez, hihetetlen energiákat mozgósít magában. Szárnyal. Én például soha nem vagyok fáradt rendezés közben. A kimerültség csak utána csapódik le. Színészként végigdolgozni egy próbát ezerszer fárasztóbb, mert valaki másnak a gondolatrendszerével kell kommunikálnod, abba kell belehelyezned magad. Viszont az előadáson már röpülsz.
Ezelőtt húsz évvel én magam is rendeztem az Antigonét. Volt egy színházi formációnk, a Szép Színház, mely főképp a Csokonai Színház akkori fiatal pályakezdő színészeiből állt, s amelynek utódjával, a Szép Színház Stúdióval a mai napig hozunk létre színházi előadásokat, (a legtöbbet nyaranta, a Zsámbéki Színházi Bázison).
Annak idején a debreceni MÁV Járműjavító Művelődési Ház kért fel minket, az előadást pedig bérletben játszottuk, főképp középiskolásoknak, majd a helyi televízióval együttműködve tévéjáték-változat készült belőle. Néhányan a mostani produkció szereplői közül is játszottak benne. Az előadás alapját egy egészen konkrét, akkoriban mindannyiunk életét érintő problémakör képezte, egy olyan motívum, amely nagyon hasonlított ahhoz a zsarnoksághoz, amit Kreón működtet a darabban. Ezt a közös problémát próbáltuk meg feldolgozni az előadásban, azt hiszem sikerrel, tény, hogy jól jöttünk ki belőle művészileg is, lelkileg is.
Anca Bradu sokkal univerzálisabb dimenzióba helyezi Antigoné történetét. Archaikus gyökerekig nyúl le, amelyek egyfelől a görög kultúrát jelentik, a görög hitvilágot, másfelől azt az ősiséget, amit az ember a saját partikuláris és transzcendens világának legmélyén hordoz.
Az előadás az Istennel, az emberekkel és a saját lelkiismeretünkkel való kapcsolatot boncolgatja. Olyan energiákat, olyan minőségeket szólít meg, amelyek bennünk lakoznak, és amelyek adott esetben akár félelmetesek is lehetnek.
Kreónban elsősorban olyasmit keresek, ami a saját életemen belül is fontos. Úgy vélem ugyanis, hogy az, amit a színpadon csinálok, az életem folytatása, annak egy másik dimenziója. Sok mindennel foglalkoztam már eddig eltelt éveimben, és nagyon sokszor éreztem úgy, hogy rengeteg energiát fektettem valamibe, hogy úgymond hegyeket mozgattam, azt viszont már nem mindig tudtam megmondani, hogy volt-e értelme, és ha igen, akkor micsoda. A kétség mindig benne van az emberben. Teiresziász azt mondja, hogy mindenki tévedhet. Kreón viszont nem hajlandó beismerni a tévedést, és talán ezért bukik el.
(lejegyezte: Márton Imola)
