Mercs Jánossal, a Csokonai Színház egyik legfoglalkoztatottabb színészével beszélgettünk élményekről, töprengésekről és persze vágyakról.
− Tíz éve vagy a Csokonai Színház társulatának tagja. A tavasz ébredésétől, A víg özvegyen, a Szegény Dzsoni és Árnikán, az Oblom-offon és a Titus Anatómiáján át, egészen a Hessmeséig sok számomra emlékezetes előadásban láttalak. Neked melyek voltak a legfontosabb produkciók?
− Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valaminek a rovására emelek ki mást. Az elején a legmeghatározóbb élmény a Vihar volt mind a munkafolyamatot, mind a rendezői gondolkozást tekintve. Szerettem Rizsakovval találkozni. De minden előadáshoz kapcsolódik valamilyen emlék. Ott van például a Titus Anatómiája, amiben volt egy remek szerepem, és valahogy mégsem boldogultam vele. Nagyon szerettem A revizort, de a Többsincs királyfit, a Camille-t és a Rómeó és Júliát is. Szinte minden évadban volt legalább egy olyan előadás, amit valamiért fontosnak éreztem, és ezt már sikernek értékelem önmagamban. Az idei évadról is elmondható ugyanez: belekóstoltam például egy tantermi előadásba, a Jeruzsálembe.
− És hogy tetszett? Ilyesmire biztosan nem készítenek fel a Színművészeti Egyetemen.
− Olyan óra, hogy két csengetés között hogyan játssz majd egy tanteremben, reggel nyolckor, valóban nem volt a Színművészetin. Örültem, hogy belekerültem, mert nagyon hasznosnak tartom ezt a műfajt. Persze megvannak a nehézségei: furcsa érzés először, mikor mondod a nagymonológodat egy általános iskolában, ahol a folyosón éppen kitör a szünet. Vagy amikor hajnali 6-kor befelé biciklizem a városba, hogy 7:45-kor játsszak egy előadást. Közben meg nagyon közvetlen ez a forma. Nagyon jó volt, mikor a Deszkán találkoztam egy tanárnővel, aki mondta, hogy a diákjai látták a Jeruzsálemet, és azóta járnak színházba. Érdekes volt kipróbálni ezt a műfajt is, melyben drámatanárként is funkcionálnunk kell: van ugyan egy megírt szöveg, de vannak olyan részek is, amikor a diákokkal egyfajta foglalkozást kell vezetnünk. Ebben még mindig nem érzem magam olyan biztonságban, mint amikor valakinek a szövegét mondom, de ezzel együtt is nagyon izgalmas.
− Tíz év alatt meglehetősen erős kép alakul ki mindenkiről egy társulaton belül. A Mercs Jánosról mint kollégáról szóló kép nagyjából úgy foglalható össze, hogy egy színész, aki pontosan érkezik, azt csinálja, amit mondanak, nem ellenkezik, ezért könnyű vele a munka, viszont cserébe nehéz elérni, hogy valamiért igazán lelkesedjen. Te így látod magad?
− Hát azt hiszem, valóban nem vagyok balhés alkat. De sokszor nagyon komoly harcok, dialógusok mennek belül, csak ez kívülről nem látszik, belül őrlődöm. Egy-egy kérdéssel elvagyok napokon át. „Miért nem én kaptam azt a szerepet, miért ő?” És az is igaz: nem tudom, milyen rendező kellene ahhoz, hogy én egyből lelkesedni tudjak. Ilyen vagyok: lassan emésztgetem a helyzeteket, a darabokat, az embereket. Megtudom például, hogy jövőre lesz egy produkció, egyből elkezd bennem mozogni, hogy benne vagyok-e, ha igen, akkor ki rendezi, vajon milyen lesz… És sajnos olyan is van, hogy túl hamar megítélek egy készülő munkát például a darab alapján, pedig tudom, hogy nem feltétlenül az irodalmi remekművekből lesznek az igazán jó előadások.
− Az új évad terve kapcsán kialakul benned az az érzés, hogy egy adott szerepet nagyon szeretnél eljátszani?
− Nem nagyon van nekem olyan, hogy szerepálom. Egy mondjuk pont volt, ami természetesen elment mellettem. Most már elmondhatom: szívesen eljátszottam volna Mercutiót a Rómeó és Júliában, mert azt gondoltam, hogy az nekem jól állna. Miközben tudja az ember, hogy szerepálommal lehet a legnagyobbat bukni. Nagyon fontos például, hogy ki rendezi. Ha esetleg nem találjuk a hangot a rendezővel, akkor az, hogy oda van írva az ember neve mellé, hogy egy rossz előadásban eljátszotta Mercutiót, még nem vigasztalja. A tavalyi speciel nem volt rossz előadás, és a Mercutiót játszó kolléga, Kiss Gergő is nagyon jó volt, ezért könnyebb is elengedni a dolgot. Visszatérve a szerepálmokra: az ember nyilván tisztában van az alkatával is, én nem fogom például Hamletet játszani. Ezzel együtt most is folyik a találgatás a színészbüfében, hogy jövőre milyen előadások lesznek, és részben már ki is osztottam a szerepeket. Szóval megy a töprengés…
− Olyan szépen levezetted ezt, hogy megkerülhetetlen a kérdés: a kortársaidhoz hasonlóan téged sosem legyintett meg a rendezés szele?
− Nagyon örülök, hogy ezt felhoztad, mert de. Ez is egy kudarc igazából. Az Ady Gimnáziumban, mondjuk, foglalkozgatok ilyesmivel, ott kiélhetem bizonyos szempontból és bizonyos keretek között a rendezői-kreatív energiáimat. Vagy csináltam már felnőtt amatőrökkel is előadásokat. Ezeket nagyon szeretem. Izgat ez a dolog. Eddig professzionális körülmények közt nem volt rá lehetőségem, de a vágy bennem van. Két esetben szokott egyébként leginkább felmerülni: vagy felgyullad a szerelem egy adott anyag iránt, vagy pedig felidegesít egy rossz előadás, és azt mondom, hogy ennél még én is sokkal jobbat tudnék..
− Tíz év alatt valóban a mesejátéktól az operettig szinte minden műfajban kipróbálhattad magad, talán az egyetlen operát kivéve. Ez alkati kérdés, hogy téged sok mindennel megtalálnak, vagy egy készség, és érzik rajtad, hogy jól tudod magad érezni különböző műfajokban?
− Ahogy most gondolkozom, eszembe jut, hogy A halott város című operában − bár nem volt egy nagy alakítás − mégiscsak jelen kellett lenni, úgyhogy az opera is megvolt. Nem hiszem, hogy ez alkat vagy készség, egyszerűen a vidéki színházak repertoárjának sokszínűségéből adódik, hogy különböző műfajú előadásokba kellenek ilyen korú színészek. Nem álszerénységből mondom, de vidéken ez így megy.
− Az előbb úgy utaltál a Csokonaira, mint „az én színházam”-ra. Mennyire érzed azt, hogy Debrecenben tudják, hogy ki az a Mercs János, tudják, hogy tíz éve itt dolgozik, és negyven előadásban láttuk ez idő alatt?
A teljes interjút a dehir.hu oldalán olvashatja
