(Forrás: http://www.naplo.hu/) 2016. 04. 16. Balogh József
Verdi-bemutató a Csokonai Nemzeti Színházban.
Debrecen. Verdi La Traviata című remekműve abszolút listavezető a népszerűség tekintetében, mert csupán a 2013–2014-es évad során 749 alkalommal szólalt meg a világ operaszínpadain. Időszerű volt, hogy az ifjabb Dumas regénye nyomán készült dalmű Debrecenben is újra színlapra kerüljön.
A Csokonai Színház mostani produkciója több szempontból is figyelmet érdemel. Már a bemutató karmesterének személye is érdekes, hiszen Szabó Sipos Mátét – egy operagála kivételével – leginkább a Kodály Kórus karnagyaként ismerte a debreceni közönség. Az utóbbi években takaréklángon pislákoló helyi operaélet számára reménysugárt jelenthet az időközben jelentős műfaji tapasztalatokat szerzett dirigens színházi szerepvállalása. A bizalmat már ezzel az első jelentkezésével is jócskán megszolgálta, mert nem rutinból legyártott produkciót kaptunk tőle, hanem átgondolt, művészi igénnyel kidolgozott előadást.
Alkotó fantázia
A művészpartnerek személye is jót ígért, hiszen a francia Nadine Duffaut már emlékezetes előadásokat rendezett színházunkban (Egy halálraítélt naplója, Carmen, Bohémélet). Színpadra állításait mindig a mérsékelt aktualizálás, a szerzői akarat tisztelete és a lélektanilag hiteles színészvezetés jellemezte. Traviatája a II. világháború alatti Párizs társasági életet idézi fel. Karakteres figurák, találó, beszédes díszletelemek (szállodai forgóajtó, tükör, zongora) és kosztümök teszik élményszerűvé az előadást.
Az előjáték alatti néma jelenet – melynek során a nagybeteg Violetta még egy utolsó látogatást tesz Alfredóval való megismerkedése színhelyén – a negyedik felvonás kezdetén válik igazán értelmezhetővé. Ez a finom zenei allúzió ugyanúgy gazdagítja az előadást, mint a néma szereplővé avanzsált Germont leány megjelenése is.
Ismét beigazolódott, hogy a korszerű operarendezés alapvető feltétele sokkal inkább a zenei érzékenység és az alkotó fantázia, mint az önmegvalósító, polgárpukkasztó szándék. Ha a rendezői értelmezés, retus erősíti a darab befogadását, akkor helyénvaló lehet minden tehetséges megoldás.
Új dimenziók
A címszereplő kiválasztása telitalálat. Kolonits Klára nemzetközi rangú Violettája a harsány színeket mellőzve, finoman virtuóz zenei megoldásaival, lélektanilag hiteles játékával magával ragadja a nézőt. Különleges színű szopránja remek szövegkiejtéssel társul, s a nagy drámai pillanatokat is anélkül izzítja fel, hogy éneklése öncélú magamutogatássá válna. Nagyon tetszett, ahogyan – a partitúrát meghaladóan – csenddel és kivárásokkal tette izgalmasabbá szólamát.
A szerelmét, Alfredót éneklő Boncsér Gergely még pályakezdő művész. Előnyös megjelenésével és egészségesen csengő tenorjával később hiteles alakítója lehet a szerepnek. Már most izgalmasabbá tenné az előadást az érett, tapasztalt kurtizán és a gátlásos óriáskamasz különös kapcsolatának bátrabb kibontása. Boncsér kissé iskolás dallamformlása és tartózkodó színpadi játéka azonban ezt még nem teszi lehetővé.
Az idős Germont szerepében a kolozsvári vendég, Florin Estefan szinte új dimenziókat ad a figurának. A lelketlen, zord atya sztereotípiája helyett egy felelősen gondolkodó férfit alakít, aki ellenpontját adja fia csapongó, meggondolatlan szenvedélyének. A román művész egy-két lebegős magasságot leszámítva, vokálisan is remekül helytáll. Zeneileg és érzelmileg az előadás egyik csúcspontja Kolonits és Estefan második felvonásbeli duettje.
