(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2018. 01. 20. Szénási Miklós
Debrecen – Vizet hoz a kútról bádogkannában, meg egy másikban sört a kocsmából. Közben megtudjuk, milyen is Pipszi szerint a világ. Kritika.
A cseh irodalommal való ismerkedés számomra egy derék katona kalandjaival meg a Füles című rejtvényújsággal indult. Abban találtam ugyanis egy képregényt még általános iskolás koromban Svejkről, emlékeim szerint talán negyedik vagy ötödik osztályban. Mivel már akkor is nagyon hardcore olvasó voltam, gyorsan bevonultam a Viola utcai könyvtár felnőttrészlegébe, és lelkesen hazacipeltem Jaroslav Hasek kötetét. Imádtam a szórakoztató történeteket, a vicceket, a gegeket, s amit igazán csak később fogtam fel, azt a roppant nagy életbölcsességet, ami áradt a regény lapjaiból.
Később kétszer-háromszor még újraolvastam ezt a könyvet, és megértettem, van némi okunk a cseheket irigyelni. Egyszerűen azért, mert ők nem sírva vigadnak, hanem sört isznak, dumálnak – és nem belepusztulnak a lét elviselhetetlenül nehéz napjaiba, hanem élnek. Hősködés, nagy arc, meg a dicső múlt folytonos felemlegetése nélkül. Pedig párszor majdnem leradírozta őket (is) a történelem, mégis túlélték. Mindent, mindenkit.
Talán ezért a féktelen optimizmusért szerettem bele a többiek könyveibe is. Capek, Kundera és persze Hrabal, meg a munkáiból készült filmek, Menzel alkotásai nagyon másfajta életszemléletet közvetítettek, mint a miénk. Főleg Hrabalt és Menzelt szerettem, szeretem máig is. Azt a derűt, ami még a nemcsak elviselhetőnek, de szerethetőnek is láttatja az életet. Mert emberekről mesélnek, arról, hogyan próbálnak létezni, néha egyik napról a másikra. De észreveszik, hogy az ég alatt élünk, ahol néha süt a nap, kidugja fejét a hóvirág és szép habja van a pilzeni nedűnek.
Hrabal megírta a maga sörgyári történeteit, meg írt egy másik önéletrajzi sorozatot is, ennek a talán legnépszerűbb része a Házimurik. Hrabal egy “kívülálló közelálló”, a felesége, Eliška Plevová, Pipszi szemüvegén keresztül láttatja önmagát. Ezt vitte színre a stúdiószínházban Téri Sándor, akinek a nevére nyugodtan felkaphatják a fejüket, mert édesapja, Téri Árpád a Csokonai Színház igazgatója volt az 50-es években. (Szobrát a színház fennállásának 125. évfordulója alkalmából állították fel az épület előtt.)
A helyszín a mi pompás Kelet-Közép-Európánk, egy szerényen (jó, inkább szegényesen) berendezett, lepukkant kis lakás, a változás időszakában, a negyvenes-ötvenes években. Zeck Juli tökéletes Pipsziként lép elénk, miközben egy öreg rádióból Charles Trenet és a La Mer című sláger szól. (És nem Karel Gott, aki csak később lett sztár.) Takarít, mos, vizet hoz a kútról bádogkannában, meg egy másikban sört a kocsmából. És közben mesél. Magáról, meg a férfiről, akivel egymásba szerettek és együtt élnek.
Ebben az időszakban a jó cseheknél sem egészen önszántából kezdett új életet a többség. Pipsziéket is tizenhárom szobás lakásukból tették ki. A szülők szerették volna elhagyni az országot a két gyerekkel, de csak nélkülük távozhattak. Mit lehet ilyenkor tenni? Próbálni kell nem belepusztulni, hanem élni, túlélni.
Pipszi, azaz Zeck Juli csak mesél és mesél, mindent elmond az életükről. Nem akar más szerepeket is eljátszani, csakis ezt a nőt, akinek iszonyú kemény pofonokat osztott a sors, és akinek a párja ritka kivétel volt, mert ő maga döntött úgy, hogy inkább a proletárok hétköznapjait választja, mint a fényesebb úri létet. Viszont a szövegébe belesző másokat is, és a stúdiószínházi térben így mintha ott ülnénk mellette a konyhában, a lugas alatt, a kocsmában, vagy ahol éppen jár. Mesél arról, ki mit mondott, mit csinált. S valahogy mégsem komor, sötét az egész hangulata. Átszövi valami furcsa, különös derű. Mi pedig szépen belecsúszunk Hrabal, Pipszi, Téri Sándor és Zeck Juli világába. Abba, aminek bizonyos értelemben részesei voltunk itthon, Magyarországon is.
