(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2017. 01. 11. Szénási Miklós
Debrecen – Beszéljünk a szerelemről? Vagy arról, hogy ki a beteg? Ebben a szezonban is műsoron maradt a Tüzet viszek. Kritika.
Eredetileg tavaly április végén mutatta be a Csokonai Színház társulata Hubay Miklós darabját, ám a Tüzet viszek akkor nem ért meg túl sok előadást, viszont műsoron maradt a mostani szezonban is.
Hubay termékeny színházi szerző volt. Ezt az 1974-es drámáját Soós Imre sorsa ihlette. A tehetséges színész balmazújvárosi szegény családból származott, játszott Debrecenben is: Rómeót például. Hamar sztár lett, ám a sikerrel, a magánéleti válságokkal és a mindezekhez társuló alkoholproblémákkal egyre kevésbé tudott megbirkózni. Érzékeny ember volt, teli bizonytalanságokkal, önmarcangoló kérdésekkel – olvashatjuk róla.
A néző hét óra előtt a stúdiószínházba lépve a játék terébe érkezik, ahol két ember (Kiss Gergely Máté és Szakács Hajnalka) készülődik – valamire. Aztán mikor a nézőtéri rész sötétbe borul, kiderül: a helyszín a „bolondok háza”, és a két színész, Margit és Máté játszani fognak a betegeknek. Közben ismerkednek az ott élőkkel, akik a kinti helyett ezt a zárt világot kapták, vagy éppen ott dolgoznak: találkoznak a festő Valérral (Téri Sándor), az Öreggel (Csikos Sándor), Ákossal, a főorvossal (Vranyecz Artúr), s persze a doktornővel, Évával (Zeck Juli). Éva fiatal, okos, gyönyörű nő. Hamar egy hullámhosszra kerülnek Mátéval, ám amikor a színész bevallja, hogy annyira nem idegen tőle ez a hely, hiszen beutalója van, hogy kivizsgálják, egy pillanatra mintha eltörne köztük valami. Ám a szerelem ennél bonyolultabb, nem lehet elfújni, mint egy gyufa lángját. Különös ez az este itt, ebben a sivár intézményben, ahol a cél, a feladat gyógyítani a betegeket. Nem véletlenül ugrik be a Száll kakukk fészkére című regény (illetve a film és színdarab hangulata) a Horváth Árpád Stúdiószínházban. Hiszen kik is a betegek? Az Öreg, akivé Csikos Sándor könnyedén, néhány mozdulat és mondat segítségével átváltozik, és aki a császárt várja? Ő bizonyosan. És Valér, a festő? Aki szeret inni, s akinek elég sajátos a tűzzel való viszonya? Ő talán. Amíg Margit – aki maga is vidékről származik – énekel, Máté e hevenyészett öltözőben döbbenten hallgatja az ajtó túloldaláról átszűrődő hangokat, melyek mintha a pokolból jönnének. Neki vajon tényleg itt volna a helye? Ha beteg, itt meggyógyulhatna? Kipihenhetné magát, erőre kaphatna? S az orvosok vajon mire lennének képesek? Elég-e a tudomány a lelket rendbe tenni? Vagy több, más kellene ehhez? Összevethető-e a szerelem, ami Máté és Éva között kialakul azzal, ami az ajtó túloldalán, a zárt intézményben történik?
Változik a kép, új helyszínre érkezünk. Valér műtermébe, ahova Salgóné (Ráckevei Anna) vezeti be Mátét és sok-sok testvére közül az egyiket, Miklóst (Varga Balázs). Néhány nagy ablaktábla, hátulról érkező fény, utcazaj: ennyi elég ahhoz, hogy azt érezzük, egy nagy belvárosi lakásban vagyunk. Itt találkozik majd Máté és Éva. Ám szerelmük nem igazán teljesedhet be, mert megérkezik a főorvos, aki az orvostudomány nevében intézkedik. Pillanatokon belül kiderül: nincs igazi választása Máténak. legfeljebb az múlik rajta, önként vonul-e be az intézetbe.
A szünet után aztán új helyzettel szembesülhetünk. A műterem kiégett, Éva és Máté pedig nem élnek már. Csak a lelkük tér vissza ide, ahol szerethették volna egymást, de az esküvő után Máté előtt ott lebegett a feladat, hogy este bebizonyítsa a színházban: jó színész, tudja a szerepet és remekül fog komédiázni. Ám az utolsó pillanatban megszólal a telefon, és közlik vele, nem kell mennie, sehova, más játszik aznap este. Egy színész számára ez a kegyelemdöfés. Máté a halálba menekül – és Éva elkíséri oda. A jelenet szép és megható, ám nem könnyen érthető, miért is történik ez, miért ne lehetett volna más vége ennek a történetnek. Csak nézünk, keressük a kapaszkodókat. A halál mindig fájdalmas, a veszteség nem könnyen feldolgozható, de mindabból, aminek eddig szemtanúi voltunk nézőként, nem következett egyértelműen ez a tragikus vég. A szerelmesek élhettek volna tovább boldogan (vagy kevésbé boldogan). Hogy mégsem, annak a legfőbb oka a valóság, túl a játékon. Az, hogy Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig ezen a napon eltávoztak az élők sorából.
Hubay Miklós drámája abba a korba viszi vissza a nézőt, amikor a lét inkább elviselhetetlen, mint könnyű, és a politika eltiporja az embereket, a nagy testvér igyekszik mindenkit szemmel tartani. A látszat az, hogy itt mindenki egyenlő, a hatalom a dolgozó népé. S aki nem áll be a sorba, azt vagy beállítják – vagy ki.
Bár felkavaró jelenetek peregnek előttünk, a „fülszöveg”, a háttér ismerete nélkül eltévedünk. A színházi honlapon ugyanis ezt olvashatjuk: „Hubay Miklós darabja Soós Imre sorsából kiindulva mutat be egy olyan társadalmat, amely pillanatok alatt képes embereket elfelejteni, kirekeszteni magából, majd gyorsan pótolni őket valaki mással. Olyan világot láttat, mely betegnek gondolja azt az embert, aki más, aki érzékenyebb, mint a többi. Pedig épp ezek az emberek hordozzák magukban a szabadság, a változás, az új utak megtalálásának lehetőségét.” Félszavakból, félmondatokból ez így nem áll össze, és ez nem az előadáson múlik. Ezen az estén leginkább egy különös szerelem kap lángra előttünk, egy szép, szomorú kapcsolat. Jószerével csak valamikor az első felvonás vége felé hangzik el, hogy ez a Máté, ez a színész egyszerűen egy érzékeny ember – és szinte majdnem a semmiből előcitálva. S csak később kapjuk meg azt is, hogy hiába szeretett volna bizonyítani: egy telefonbeszélgetésből (melynek csak a felét halljuk) értesülünk arról, hogy Máténak nem kell aznap színházba mennie. Lecserélték ugyanis. Az igazgató úgy döntött, Máté nem léphet színpadra.
