A Lear-történet olyan, mint egy robbanás, amitől minden megsemmisül. Ráckevei Anna, aki a debreceni előadás különlegességeként a nemrég bemutatott darab címszerepét, Britannia királyát játssza, olyan bravúros színpadi jelenléttel adja vissza e megsemmisülés árnyalatait, ami külön elemzést érdemelne. A Csokonai Színház korábbi igazgatója tavaly úgy döntött, nem pályázik újra a teátrum vezetői posztjára, inkább a színészi karrierjére koncentrál. A nézők már Violet Westonként is szerették (Augusztus Oklahomában), s nincs ez másképp a Learben sem. Interjúnk a premier előtt készült.
Számos Lear feldolgozásban az agg, megfáradt királyt láthattuk, de találkozhattunk már ereje teljében lévő, az uralkodást megunt figurával is. Milyen Ráckevei Anna Lear királya?
Már találkoztam ezzel a darabbal régebben. Jóval kevesebbet tudtam még önmagamról és a világról, és nem is igazán kedveltem. Éppen anyai örömök elé néztem és úgy emlékszem, önkéntelenül is eltartottam magamtól a darabbeli sok szörnyűséget. Most viszont hálás vagyok a sorsnak, hogy újra találkozhattam vele, mert monumentális, nagyon titokzatos szövete az emberi természetnek. Hihetetlenül izgalmas foglalkozni vele, főleg úgy, hogy egy ilyen csodálatos ember, Ilja vezet minket végig a darab által saját magunkon, a világon, az emberi működés szövevényes világán. Gondolkozhatunk közösen az életen és a halálon, az egymást követő generációkon, hogy hogy adjuk át mindazt, ami a sajátunk, vagy mit kaptunk az előttünk lévőktől. Nem tudom, hogy ezt a sűrű, tömör és nehezen emészthető darabot hogyan fogadja majd a közönség, nyilván arra vágyunk mindannyian, hogy szeressék nagyon, de nekem önmagában csodálatos volt ez a próbaidőszak. A Lear-történet olyan, mint egy robbanás, amitől minden, ami addig épült, megsemmisül. Lear egyszer csak arra ragadtatja magát, hogy a kemény értelemmel felépített rendszerében, birodalmában az érzelmei irányítsák. Mivel ez a terep ismeretlen számára, óriási hibát követ el, és csak a történet végére jut el oda, hogy kimondja a szót: bocsánat. Szükségszerű, hogy végig menjen ezen az úton, ha nem csak a szemével, de a szívével is látni akar.
Ilja Bocsarnikovsz nem először rendez a Csokonai Színházban, hisz két évvel ezelőtt a Hogyan nevezzelek? című francia vígjátékot, az elmúlt évadban a több díjat is elnyert Három nővért állította színpadra. Kuriózum az, amit a társulat tőle kap?
Mindenképpen. A színészmesterségnek nagyon magas szintű iskoláját képviseli, minden részletét tudja annak, hogy hogyan lehet egy figurát, egy szerepet, egy lelkialkatot, egy személyiséget kibontani és megkeresni a rá jellemző érzelmi tulajdonságokat.
Segített építeni-lebontani a te Lear figurádat?
Minden pillanatban olyat mond, amivel segít.
Könnyen elengeded a figuráról alkotott elképzeléseidet vagy alkalmanként ragaszkodsz hozzá?
Arra törekszem, hogy a rendezői víziót vagy akaratot a legmagasabb szinten ki tudjam szolgálni.
Mindig ilyen voltál vagy ehhez érnie kell egy színésznek?
Ehhez tapasztalat szükséges. Nagyon sokáig erős elképzeléseim voltak a kapott figurákról, ami segített is, mert sok olyan rendezővel találkoztam, aki kifejezetten igényli azt, hogy a színészek maguk építsék fel a saját figurájukat, míg ők megteremtik hozzá a keretet. Ezekben az esetekben nagyon hasznos, ha valaki képes önállóan létrehozni egy figurát, ez is hozzátartozik a színészmesterséghez. De nagyon felszabadító, a szakmai, és személyes fejlődésünket is komolyan szolgálja az a fajta rendszer, amikor gyurmázható anyaggá kell válnunk. Volt már erre példa a korábbi munkáimban is, de talán attól, hogy Ilja nem hathetes, hanem inkább hat hónapos próbaidőszakhoz szokott hozzá, az első pillanattól kezdve nagyon komplex módon kért tőlünk mindent: szövegtudást, érzelmi hozzáállást, fizikai jelenlétet. Emiatt, bár nagyon nehéz lett ez a próbaidőszak, mégis csodálatos volt, mert rendkívül sok minden pakolódott ebbe a másfél hónapba, amin hosszan és sokáig lehet majd gondolkodni.
A Lear királyt Shakespeare egyik legösszetettebb drámájának tartják, mindegy hol, mikor, milyen társadalmi berendezkedésben játsszák, mindenki tud hazavinni belőle valamit…
Mert tudod milyen? Mintha az emberiség érzelmi DNS-e lenne. Ott van benne minden, az embert érzelmi módon működtető jelenség. Az egész skála: a legszélsőségesebb jó és a rossz, és köztesek is. Ha elemezzük, fejtegetjük a Leart, mindenre találunk egy példát: Cordelia tiszta szeretetét, és Edmundot, aki nem feltétlen maga a gonosz, csupán tiszteletet, helyet akar a világban, csak nem a legmegfelelőbb módszerekkel.
A debreceni előadás kuriózuma, hogy nőként játszod el Britannai királya, Lear szerepét. A rendező a szereposztás hátteréről azt mondta, szubjektív indokok vezették, egyáltalán nem meghökkenteni akarta a nézőket azzal, hogy rád bízta a címszerepet. Arra hivatkozott a színháznak adott interjújában, hogy minden rendező saját magából is dolgozik, az ő esetében ez annyiban érvényes, hogy édesanyja mellett nevelkedett fel, így az anya-gyerek viszonyból származó érzelmek, fájdalmak ismerősebbek és érdekesebbek számára. Okozott neked nehézséget, hogy nőként férfi figurát alakítasz vagy ez a kezdetektől fogva működött?
Az utóbbi. Természetesen bennem is felemerült a miért kérdése, de aztán ez elmosódott, eltűnt. A munka közben derült ki, hogy nincs jelentősége, egy emberről van szó.
Ha azt mondod, hogy Edmund nem feltétlen a megtestesült gonoszság, akkor ez a rendezői változat épp az esendőségünket mutatja meg, kényszeredett helyzeteinket, az értékek elcsúszásáról beszél, amikor nincsenek könnyen adható válaszok, s talán felmentést akar adni ezekre az élethelyzetekre?
Nem tudom, hogy akar-e felmentést adni, de arról, hogy újra és újra összeomlik a világ és elpusztul minden, hogy aztán újra születhessen egy más minőségben, arról mindenképpen szól.
Tavaly úgy döntöttél, hogy a színházigazgatást ismét a színésznői munkára cseréled. Hogy éled meg, hogy a hangsúlyok áthelyeződését? Könnyű volt ez a váltás?
Mindenképpen felszabadító, mert ez egy ismerősebb talaj számomra. Az a külső teher, ami nem a sajátom volt, hanem sok-sok emberé még rajtam kívül, leesett a vállamról. Érzem is, hogy a stresszpontjaim jobban vannak (nevet), de itt van mögöttem annak az öröme és büszkesége is, hogy nem csináltuk rosszul, büszkék lehetünk erre az öt évre.
De mégsem csak színésznő vagy, mert azt tapasztalom, hogy megmaradt a felelősség egy része, hiszen egy-egy próbafolyamat, bemutató kapcsán meghatározó a véleményed, az észrevételeid.
Érdekes, amit mondasz, mert valóban érzékelem, hogy van tekintélyem. Az igazgatásom előtti időszakban ezt nem vettem észre vagy inkább nem volt nyilvánvaló, de talán azért is van ez, mert több a fiatal, és mi vagyunk az a generáció, aki már elől vannak. Ez nagyon megtisztelő, nem kis felelősséggel jár, de mindenképp örömteli érzés.
