(Forrás: http://dehir.hu/) 2019. 02. 23. Tölli Szófia
Debrecen – Fény és sötétség, lélek és homok. My Land. A nemzetközileg elismert Recirquel Újcirkusz Társulat és díjnyertes előadásuk néhány napon át Debrecenben vendégeskedett. Kritika.
A társulat My Land című produkciója az Edinburgh Fringe Festival és a budapesti bemutató után végre hozzánk is elérkezett. Olyan nívót és új szemléletet képvisel, amihez foghatót ritkán tapasztalhat meg a helyi közönség.
Az anyafölddel, a földből származó ősi erővel foglalkozik a Recirquel új előadása – az artisták a földelem megbúvó energiájában merítkeznek meg mozdulatról mozdulatra.
Az ukrán világklasszis vendégművészeket Vági Bence rendező kifejezetten erre a produkcióra hívta össze, a múlt év sikere mögött azonban tartóoszlopként az eredeti társulat munkája és erőfeszítése ugyanolyan jelentőséggel van jelen, ebben a produkcióban pedig a háttérmunkákban voltak a rendező-művészeti vezető segítségére.
Yevheniia Obolonina és hat férfipartnere, Rodion Drahun, Roman Khafizov, Sergii Materinskyi, Andrii Pysiura, Mykola Pysiura, Andrii Spatar káprázatos össztánca és összhangja, valamint a testek teljesítőképességének határát feszegető mutatványok, a csillogásmentes nyers erő teszi meghatározóvá, lélegzetelállítóvá és felejthetetlenné ezt a táncszínházi-újcirkuszi hibridművet.
Mit nevezhetünk újcirkusznak? Az ilyen módon fémjelzett előadások a cirkuszi műfaj megújítására tesznek kísérletet – a cirkuszi technikákat, zsánerszámokat jellemzően a színház eszközeivel és valamely táncműfajjal ötvözik, állatokat viszont nem használnak. Ez érvényes a My Landre is, ahol csak akrobatikát és kapcsolódó zsánerszámokat látunk (pl. handstand, zsonglőr, ekvilibrisztika és létra).
Yevheniia több felől is értelmezhető alakja a darab számos pontján szólóban is látható – jelenlétével, nyitótáncával tekintetünket egyből magához, és a szokatlannak tűnő földasztalhoz szegezi. Karakterét dekódolhatjuk egyfajta allegorikus alakként: ő maga a földanya, akiből lettünk, akiért akár életünket is áldoznánk, s akihez testünk visszatér halálunk után, hogy a természet végtelen körforgásában egyesülhessünk újra. Testet öltött őserőként hosszú ruhát visel, amelynek homokbarna árnyalata a többiek kosztümének színvilágát is meghatározza.
Az előadás középrészében azonban előtérbe kerül a közösség és terület viszonya, ahol a nő mint a vágy tárgya jelenik meg. Az allegorikus figurától elszakadva egyszeri emberként jelenik meg ő is.
A szerepváltást a kosztüm különbözősége is erősíti, mindazonáltal praktikus okok is közrejátszanak: Yevheniia tánctudása után akrobatikus képességeit is megmutatja. A magasztos, majd később a líraian ábrázolt köznapi érzelmek egymást váltják a rendhagyó porondon. A hit, hazafiasság érzelme után a szerelem misztériuma és a szenvedély válik hangsúlyossá – így jutva el a férfiak, illetve a férfi és nő harcáig, majd a megdicsőülésig.
A színpadon egy magas, négyszögletű pódiumot látunk, vastag homokréteggel a felszínén. A földdel való kiemelt kapcsolat tehát nemcsak közvetett módon, stilizálva, vagy jelként működik az előadásban, hanem valós tényezőként szervesül. Az emelvény inkább a színházhoz közelit négyszögletességével, ugyanakkor a homokkal fedett porond a cirkusz sajátja: a színpadi eszközökben is tetten érhető az újcirkuszi törekvés.
A leglátványosabb megoldás a pódium belsejéből feltörő fény, amely egyszerre jelképezi az erőt, a földből születő életet.
A háttérben használt vakító fényű reflektorral párhuzamban a megnyugvás és elmúlás hordozója is egyszerre, amely sokszor takarva marad szemünk elől, hogy később e rejtett kincs megnyilvánulhasson életünkben. Ez a reveláció tiszta, odaadó érzelmek által érhető el, mint a be nem teljesülő, igaz szerelem. Meghatározó díszletelem még az óriási tükörlemez, amely a darab első felében, az élet születésének hajnalán úszik a pódium hátsó falához, s egy időre torz visszatükröződéseket keltő háttér gyanánt ott is marad. A lemez mögül megannyi férfi archetípus, megannyi Ádám bukkan fel – némelyik rácsodálkozik önnön létére és tükörképére, némelyik arra is képes, hogy a teret meghajlítsa, saját képére alakítsa azt.
A szereplők viszonyulása a tükörlemezhez a barlanghasonlatot idézheti fel – ezzel rögtön az előadás első jelenetei között felteszik számunkra a kérdést, vajon eddig csak a barlang falára vetült árnyékokat szemléltük-e. Mi a valóság és mi csupán illúzió? A lemez elvonulásával tovább fokozódik a misztikus hangulat: a két világ összecsúszik, s az egymás duplikátumaira rátaláló artistapáros a gravitációt és az emberi test fizikai határait meghazudtoló mutatványokat ad elő.
