(Forrás: https://www.naplo.hu/) 2018. 11. 13.
A darab azt mutatja, hogy a bűnt a nők viszik a vállukon, és ők kezdenek, vagy nem kezdenek vele valamit.
Forró nyár tombol Oklahomában. A vidéki ház a Weston család otthona Tracy Letts drámájában. Beverly, az apa, aki egykor jó nevű költő volt, nyíltan kezeli az alkoholizmusát. Ugyanúgy, mint Violet, az anya, aki meg sem kísérli titokban tartani gyógyszerfüggőségét. Beverly egy napon eltűnik, nem jön haza. A családtagok viszont sorra érkeznek, s amíg a rendőrség folytatja a keresést, a rokonok könnyíteni próbálják Violet fájdalmát. A ház szinte folyamatosan zajos a családi vitáktól, a konfrontációktól és a viharos kapcsolatoktól. A történet előrehaladtával az őszinteség kíméletlen, így sorra kerülnek felszínre a régóta elfojtott sérelmek és titkok. Letts önéletrajzi ihletésű, 2008-ban Pulitzer-díjat és Tony Awards színházi díjat nyert drámáját Keszég László választotta és rendezi Debrecenben. Harmadjára dolgozik a Csokonai Színházban, így a társulatról, az itt folyó munkáról is faggattuk.
Miért választotta ezt a darabot?
Főként azért, mert úgy láttam, hogy a debreceni társulat most nagyon jó, és könnyen kioszthatók a szerepek.
Ez az elsődleges szempont, és háttérbe szorul az, hogy önt épp milyen témák foglalkoztatják?
Abszolút, de ha komolyan veszi a szakmáját egy rendező, akkor van hét-nyolc olyan, bármikor elővehető darab, amiről gondol valamit, és amit szeretne megcsinálni. Az Augusztus Oklahomában egy nekem tetsző szövet, amivel jól lehet dolgozni. Egy család története, egy fájdalmas folyamat, amelyben a múltbeli bűnök és feszültségek úgy kulminálódnak egy pontban, hogy az nem felszabadító lesz, hanem szétrombolja a közösséget. Egy gyújtópont, ami nagyon jellemző minden nagyobb családra. Az enyémben is volt erre példa. Az apám és a testvére a nagyszülők halála után kőkeményen összevesztek a földtulajdonon a 80-as években. Legelőször az érintett meg, hogy felfedeztem ezeket a személyes kapcsolódási pontokat, de a darabban nyilván még sűrűbben és nagyon stilizált módon jelennek meg a konfliktusok. A döntésben az is közrejátszott, hogy nagyon jók a szerepek, én pedig kifejezetten szeretek a karaktereken dolgozni a színészekkel. Olyan ez, mintha egy virtuális szobrot faragnánk ketten, amiből születik valami, ami tőle és tőlem is független, de mégis közös szellemi termék.
Utoljára a Nyolc nőt rendezte Debrecenben, egy komédiát, amelyben a család nő tagjai közötti feszültségek domináltak. Most újra egy család van a középpontban, egy olyan tragédiában, amelyben a nők álláspontjából tudunk azonosulni gondokkal, de mégis univerzális problémák ezek. Véletlen, vagy érdekli a nők világlátása, a női perspektíva mássága?
Sokat lehet tanulni belőle. Azt szoktam megkapni, hogy nagyon nem tudok női aggyal gondolkodni, és sajnos, tényleg nem tudok, de legalább megpróbálom. Az Augusztus Oklahomában újra egy olyan gyöngyszeme a drámairodalomnak, ami azt mutatja, hogy a bűnt a nők viszik a vállukon, és a nők kezdenek, vagy nem kezdenek vele valamit.
Miért látják ezt a családot másképp a nők, mint ahogy ön látja?
Azt hiszem, hogy több a matek benne. Nem agresszivitással érik el, hogy ne legyen szó a saját múltban elkövetett bűneikről, hanem valamilyen piszkálódással, és aki érti, érti, aki nem, az nem számít. Itt pontosan belőtt aknák vannak, a legmegfelelőbb helyekre bevitt szúrások léteznek, de a kombináláson van a hangsúly.
Lettsnél szembetűnő a XX. századi nagy amerikai drámaírás hagyományának folytatása. A darab középpontjában egy nagy családi találkozás áll, elfojtott sérelmekkel és vitákkal, ahogyan ez Tennessee Williams, Edward Albee és Eugene O’Neill drámáiban megjelenik. Miben tér el Letts az elődeitől?
A huszadik századi amerikai drámairodalom fantasztikus, hatalmas kincs. Mindig ugyanaz a séma: a múltból a jelenbe hoznak egy hatalmas bűnt, az a jelenben felrobban, kibeszélik, és valami történik ezután az atomrobbanás után. Ezt csinálja Miller is, de a regényírók közül Vonnegut is. Letts erre épít, és szerintem abban más, hogy tudja, hogy a tévé a legfőbb csatorna, ebből kifolyólag rövidebbek a konfliktusok és több van belőle. Ennyi fordulat nincs egy Tenessee Williams-darabban. Ez a mű a korábbi amerikai, vagy a pár évtizeddel ezelőtt megírt drámákhoz képest megmutatja, hogy az élet megy tovább. Nem úgy fejeződik be, hogy mindenki meghal, és eltűnnek a borzalmak tengerében, hanem cipeli tovább az összes szereplő a maga keresztjét. Senki sem úgy távozik, hogy megöli magát. A tragédia nem nagystílű, nem katartikus.
Úgy tűnik, mintha az összes emberi konfliktust megpróbálta volna öt napba és egy család történetébe belesűríteni. Persze több generáció érintett, de a dráma pár nap történése…
Nemcsak öt napba, mert a harmadik felvonásban van egy kéthetes ugrás, de valóban nagyon rövid időszakba sűríti a történetet. Mindez a színészeknek nehéz, mert helyből kell hatalmas váltásokat ugrani. Ha színskálával próbálnám érzékeltetni, akkor van egy öt centi hosszú piros csík, majd rögtön – átmenet nélkül – egy zöld, ugyanolyan fontos. Nincsenek átvezető fázisok, hanem pikk-pakk kulcsokkal kell megoldani ezeket a színészeknek. Találtam olyan írást, amely azt rója fel ennek a darabnak, hogy túl sok a fordulat.
Életszerű ez?
Az, mert a tévé miatt sokkal stilizáltabb életet élünk. Követeli ugyan a közvélemény a realitásérzéket, és hogy éledjenek fel komolyan és nagyon tiszteletreméltóan a hagyományok, de a tévé nyomulása mellett ez rendkívül nehéz. Semmi sem hat annyira az emberekre, és semmi sem annyira gyors, mint a tévé. Tenessee Williams generációja nem foglalkozott ezzel, lassúbb volt, epikusabb. Ma muszáj tekerni, mert hazamennek, vagy elalszanak a nézők.
Sok színházban megfordul. Érez itt debreceniséget vagy csokonaiságot?
Nem töltöttem itt sok időt, de ez egy barátkozó, befogadó közeg. Jó társulat. Nem az ellenségeskedés dominál. Sok a fiatal, akiknek össze kell szokniuk. Akik arról döntenek, hogy ez a színház legyen, azoknak bölcsen türelmet kellene gyakorolniuk, mert ez a színház óhatatlanul és mindenféle szempontból fejlődésre van ítélve. Ha kompakt és jó egy társulat, az minden mást is húz magával. Ha a technikus azt látja, hogy jó, amit a színészek csinálnak, attól ő sem függetlenedhet. Engem érdekel, ami itt formálódik.
Mennyiben múlik ez a szakmaiságon és mennyiben azon, hogy ismerik egymást? Különválasztható ez egyáltalán?
Tulajdonképpen nagyon a szakmaiságon múlik. Azon, hogy milyen darabokkal foglalkoznak. A mindenkori magyar színház azért van veszélyben, mert nagyon nyomul a kommersz. Ez Debrecenben nincs így, de miután tisztában vagyok vele, hogyan készül egy évad, tudom, hogy ez küzdelem. Egyszerűbb a dolgok könnyebb végét megfogni. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy a színházak jelentős részében miért gondolják úgy, hogy jó, ha hosszú távon a kommersz nyer teret, miközben nyilvánvaló, hogy csak a küzdelem teremt valami újat.
Lát egy rossz, veszélyes tendenciát az itthoni színházi életben?
Látok, de ez nem csak Magyarországra vonatkozik. A mai átlagnéző nem érti, miért kellene neki egy, a tévé csillivillijéhez, a nagyon gyorsan változó fényekhez, érzelmi hatásokhoz képest lassú, ráadásul aktív részvételt kívánó műfajjal találkoznia. Az gyötör, hogy egyre nagyobb küzdelem és egyre nagyobbak azok az erők, akik a kommerszben hisznek. Mondhatják nekünk, akik igényes színházat akarunk csinálni, hogy ugyan minek, mert most ez a Zeitgeist, a korszellem, és nekünk semmi más feladatunk nincs, mint hogy kibírjuk.
