A próbatábla megkintéséhez kattints ide .A heti munkarend megkintéséhez kattints ide .A színház belső működését szabályozó előírások megtekintéséhez kattints ide.
„Igen, szerettem, így neveztem – és nevezem sajnos még mindig – azt, amit akkoriban csináltam. Tényszerű ismereteim nem voltak a dologról, minthogy korábban még nem szerettem, de természetesen hallottam beszélni róla otthon, az iskolában, a bordélyban, a templomban, és olvastam gyámom irányításával regényeket, prózában is, versben is, angol, francia, német és olasz nyelven, amelyekben bőségesen volt róla szó. Tehát mégiscsak módomban állt néven nevezni foglalatosságomat…”
Az Első szerelem egyike Beckett első, franciául írt novelláinak, melynek magyarországi ősbemutatójára kerül sor idén a Csokonai Színházban. A darab, mely egyszerre cinikus és humoros, egy olyan ember belső világába vezet el bennünket, akit minden zavar, félénk, egoista, csavargóként éli mindennapjait apja halála óta.
Egy napon mégis egy szinte észrevehetetlenül szövődő viszonyon keresztül életében először ismeri meg a „szerelem” szó jelentését. A padon egyedül üldögélő „én” mellett egy napon megjelenik egy másik, egy nő. Akarata ellenére kötődni kezd hozzá, gondolatai szabadságát nyeri vissza a nő közelségében.
Becketti hétköznapok
Samuel Beckett (Fotó: John Haynes, 1973.)
Samuel Beckett 1906. április 13-án, egy pénteki napon született Foxrockban, Dublin külvárosában. Írországban akkoriban az volt a szokás, hogy minden újszülött esetében vártak egy hónapot, hogy kiderüljön, életképes a gyerek vagy sem. Ha kibírta az egy hónapot, akkor kisebb-nagyobb késéssel születési igazolványt is kiállítottak a számára. Beckett igazolványában a június 14-ét jelölték meg születési dátumként, az Irish Times nevű újság Születések és elhalálozások című oszlopában pedig az április 16-át. De Beckett pontosan emlékszik, hogy gyerekkorában is mindig április 13-án ünnepelték a születésnapját.
Beckett egyike volt a huszadik századi irodalom és színház legnagyobb hírességeinek. Az 1969-ben odaítélt Nobel-díj végérvényesen rányomta életére a hírnév néha elviselhetetlennek tűnő bélyegét. Nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Nem szívesen adott interjút sem, mert irtózott az önreklám bármilyen formájától. Néha kénytelen volt trükköket kitalálni, amelyek megszabadították az újságírók zaklatásaitól. A hetvenes-nyolcvanas években például naponta csupán egy órán át, délelőtt 11 és 12 között volt hajlandó felvenni a telefont.
Akik nem ismerték jól őt, furcsa, talányos alaknak tekintették, és alaptalan mítoszokkal táplálták soha nem lankadó kíváncsiságukat. Egyik ma is élő mítosz szerint Beckett barátságtalan, zárkózott, mélabús ember volt, és ezért élete végéig remeteként élt. Valóban szerette a csendet és a magányt, de párizsi hétköznapjait rendkívül intenzív társasági élet jellemezte. Több száz ismerőse volt: írók, festők, rendezők, zenészek, akikkel rendszeresen levelezett. Naponta több órán át a levelek írásával foglalatoskodott, az estéket pedig a barátai társaságában töltötte kávézókban, éttermekben.
James Knowlson, Beckett közeli barátja és az író hivatalos életrajzának szerzője szerint „lenyűgöző élmény és roppant szórakoztató volt egy egész estét Beckett társaságában tölteni. Néha éppen a beszélgetés hétköznapisága miatt.” Saját magánéletét féltette a nyilvánosságtól, mások magánügyei viszont nagyon érdekelték. Mindig örült a jó pletykáknak és élvezettel hallgatta őket. Az esti beszélgetések gyakori témája volt a sport is. Beckett, maga is sportember lévén, szenvedélyesen érdeklődött az ökölvívás, a rögbi, a krikett és a golf iránt. Az újságokban mindig a sporteredményeket nézte meg legelőször. Rajongását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szombat délutánonként sosem írt, nem olvasott, nem találkozott senkivel, mert ekkor csak a rádió és a televízió sporthíreit volt hajlandó hallgatni.
A könnyed esti beszélgetések olykor azonban maguk mögött hagyták a pletykát és a sportot, és sokkal személyesebb gondolatokig, az íráshoz, a színházi munkához kapcsolódó élményekig is eljutottak. Beckett nem szeretett beszélni a darabjairól, a rendezéseiről, nagyon közeli barátainak néha mégis megnyílt. Amikor saját munkájáról mesélt, gondolatai nagyon gyakran a zene körül forogtak. Rajongott Schubert, Beethoven és Haydn zenéjéért. Ő maga is sok zongoraművet el tudott játszani, többek között Chopin, Mozart és Bartók számos darabját. Zene iránti szeretete írói és rendezői munkásságára is hatással volt.
James Knowlson egyik esszéjében megemlíti, hogy „amikor Beckett saját darabjait kezdte rendezni, mindenekelőtt egy egységes, zeneileg szerveződő, költői forma kialakítására törekedett.” Minden előadása esetében részletes rendezői „partitúrát” készített. Nagyon pontosan kidolgozta, hogy a szavak, a hangok, a mozgások és a gesztusok hogyan kövessék egymást. Olyan ritmikus mintákba szervezte az előadás minden elemét, amelyek végül egy összetett zenei-koreografikus hálózatot alkottak. És így olyan darabok és előadások születhettek, amelyek egy újabb tévhittel ellentétben, nem érthetetlen és száraz gondolatokat sorakoztatnak fel, hanem úgy késztetik elmélkedésre az embert, hogy közben megszólítják a lelkét is.
